Az elmúlt években egyre többen dolgoznak azon, hogy mélyebben megismerhessük a magyar festészet történetét, az aktív kutatók közé tartozik Rockenbauer Zoltán is, akinek munkája hozzájárul, hogy Márffy Ödön (1878-1959) életművét „jobban lássuk”. Február 25-én Debrecenben, majd április elején, Budapesten a KOGART Házban nyílik Márffy-kiállítás.
Négy éve publikáltam a Márffy életmű-katalógust, majd két éve ennek a monográfiának az ismeretterjesztő változatát, tavaly pedig egy könyvet Ady özvegyéről, Csinszkáról (1894-1934), aki 1920-ban Márffy Ödönhöz ment feleségül. Ebben a könyvben Csinszkának az Ady utáni életét jártam körül, a Babits-csal folytatott viszony, majd a Márffyval kötött házasság tizennégy évét. A Csinszka-szerelem meghatározta, átalakította Márffy festői stílusát is.
Ez, „A halandó múzsa” című könyv adta az ötletet, hogy csináljunk egy kiállítást Debrecenben. Február 25-én fog megnyílni, „A másik Csinszka” lesz a tárlat címe. Főként Márffy olajfestmények, akvarellek, valamint Csinszka rajzai, és néhány egyéb dokumentum lesz kiállítva. Már javában dolgoztam ezen a tárlaton, amikor mindettől teljesen függetlenül megkerestek a KOGART Háztól, hogy nem csinálnék-e nekik egy átfogó Márffy kiállítást. „Klasszikus modern” sorozat akarnak indítani, amelyben egymás után mutatnának be népszerű, huszadik századi festőket. Márffy közéjük tartozik, vele kezdenének, hiszen jó festői minőség,és ugyanakkor sokak számára szerethető. Utoljára ilyen nagyszabású Márffy-kiállítás, 1958-ban volt, nem sokkal a festő halála előtt.
Két kiállítás szinte egy időben. Nem túlzás ez?
Persze, felmerült a gondolat, hogy a két kiállítás esetleg üti egymást, de mindkét helyen úgy gondolták, hogy inkább kölcsönösen erősíti. Teljesen más a kettő fókusza, a debreceni tematikus, és csak egy festői szakaszra koncentrál, míg a budapesti átfogó jellegű – így hiányérzet nélkül össze lehet állítani a két anyagot. A KOGART kiállítása – bár az egész életmű keresztmetszetét adja – nagy hangsúllyal fogja szerepeltetni a korai, fauve-os időszakot, amely Nemzeti Galéria néhány év előtti „Magyar Vadak” kiállítása kapcsán került a figyelem középpontjába, illetve az azt követő Nyolcak periódust. Sőt, bemutatjuk a legkorábbi időszakot is, ami eddig gyakorlatilag ismeretlen volt a közönség előtt: a párizsi tanuló évek alatt festett Márffy képeket.
Minek tulajdonítható a Nyolcak újrafelfedezése?
Márffy és a Nyolcak többsége azért lehet ma is népszerű, mert avantgárdnak indult, de nem lett absztrakt, vagy szélsőséges, amitől még mindig idegenkedik a nagyközönség jelentős része. Az emberek „modern”-nek érzik – mivel nem az akadémikus vonalat követi – de ez a fajta modernség sokak számára érthető, befogadható. Márffy nagyon dekoratív, színes, ráadásul „polgári” festő, képeinek témája – főként a húszas évek közepétől– a család, az otthon, a kiskert: egyfajta polgári idill, miközben a klasszikus műfajokban – portré, csendélet, akt, tájkép – is olyat tudott alkotni, ami nem veszíti érvényét. Ebből a szempontból az ugyancsak közkedvelt Vaszary Jánossal (1867-1939) rokonítható.
Milyen kulturális kapcsolatrendszert kell Márffy Ödön köré képzelnünk?
A fiatal, dinamikus, Matisse-ért és Cézanne-ért lelkesedő festő Adyval 1906-ban, Párizsban ismerkedett meg, abban az évben, amikor a korszakalkotó kötet, az Új versek megjelenik. Persze, az akkor már évek óta Párizsban élő Márffy ezt nem tudta – Ady teljesen ismeretlen volt számára –, azt meg végképp nem, hogy ebből a kis könyvből mekkora robbanás lesz a magyar irodalomban. A modernizmus megjelenése Magyarországon nagy vitákat váltott ki, nemcsak az irodalomban, hanem a kultúra minden területén. Az akkori újító művészek – 1908-tól a Nyugat, vagy a Holnap-kör Nagyváradon, 1909-től Nyolcak a festészetben, a zenében pedig Bartók, Kodály és Weiner Leó, 1911-től az Új Magyar Zene Egylet – szolidárisak voltak egymással. A Nyolcak kiállításán 1911-ben felolvasást tartottak a Nyugat írói-költői, Bartókék meg koncertet adtak a képek között! A Nyugatban szemlézték a az új zenei illetve festészeti törekvéseket, és így tovább. Ez a kulturálisan páratlanul magas színvonalú korszak volt. Ilyen periódusra a magyar kultúrtörténetben nagyon kevés példa akad. Azt is érdemes megjegyezni, hogy az ellenfelek is igen színvonalasak voltak ám, elég talán Benczúr Gyula (1844-1920) festészetére utalni.
Az új utak keresése közben mintha társadalmilag is „elköteleződtek” volna a művészek…
Persze, akkoriban a modernizmus összekapcsolódott a társadalmi mozgalmakkal, és e körök erős kötődtek az akkori baloldalhoz. Aminek persze az lett a következménye, hogy a Tanácsköztársaság alatt szinte mindegyikük pozícióba került.
Márffy is?
Mondjuk, ő a legkevésbé, hiszen nem volt politikus alkat. Berény Róbertnek (1887-1953) máig híres a plakátja: a „Fegyverbe!” azonban egyértelmű színvallás, Kernstok Károly a megyei direktóriumi póttagságig vitte. Mindannyian Lukács György népbiztos támogatását élvezték, és Márffyt is megbízták a balatonfüredi művésztelep vezetésével, amiből csak azért nem lett semmi, mert időközben leverték a kommünt. Márffyt aztán eltiltották három évre, mint „kommunista művészt”, de ennek végül nem szereztek érvényt. A Nyolcak többsége emigrált a ’19-es események után, Márffynak nem kellett elmennie.
Márffy életútja azért sem teljesen tipikus ebben a bohém művészvilágban, mert ő fiatalkorától kezdve tisztviselőként dolgozott a fővárosnál. A Fővárosi Tanács küldte ki Párizsba tanulni a század első éveiben, hazatérve is fontos szerepet játszott a Fővárosi Képtár gyűjteményszervezésében. Bárczy István polgármester a barátjának számított. Márffy a jó kapcsolatrendszerének köszönhetően ismert olyan embereket, akiknél közbenjárva ki tudta hozni Kernstokot és Berényt a börtönből.
Berény Róbert a festészet mellett számtalan izgalmas dologgal foglalkozott. Márffy Ödönről merre „kalandozott”?
Berény zseni volt, elképesztő figura, talán a legmodernebb a Nyolcak közül, de biztosan a legtalálékonyabb. Sajnálatos módon az ő életműve „lekonyul” és ellaposodik a harmincas évek végétől kezdve, de addig legjobbak között van. Berény nyüzsgő természetű volt, Márffy inkább visszahúzódó. Ő ügyesen szervezte az életét, átgondolt, megfontolt művész volt, nem volt benne vibráló dinamika. A Nyolcak közül sokan aktívan foglalkoztak zenével, Berény és Orbán még zenekritikát is publikált… Márffy nem. Ugyanakkor zenei műveltsége vitathatatlan, szívélyes viszonyban volt Bartókkal, valamint Egisto Tangoval (1873-1951), aki ekkoriban (1913-19) az Operaház főzeneigazgatója volt – ő mutatta be a Kékszakállút meg a Fából faragott királyfit. Márffy portrét is festett róla. Azt mondhatjuk, hogy Márffy igen otthonosan mozgott a kulturális élet legfőbb szereplői közt, de ő maga nem írt, nem muzsikált, nem talált fel új festéket, vagy filmvetítő gépalkatrészeket, mint Berény.
Ugorjunk egy nagyot, a polgári miliő, a szépségre törekvés miként egyeztethető össze azzal a világgal, amit 1945 után következett? Vagy akár az Európai Iskolával, ami, valljuk be, nem annyira „márffys”?
Csinszka elvesztése után a Második Világháború alatt élt át újabb tragédiákat. Volt egy zsidó barátnője, akiről csak annyit tudok, hogy 1944 végén a Dunába lőtték. Próbáltam kideríteni valamit róla, de egyelőre nem jutottam semmire, még a nevét sem tudom pontosan. Aztán az ostrom alatt megsérült a háza, a megszálló oroszok meg lóistállónak használták a műtermét. Két évig tartott, míg sikerült az istállószagot kiűzni, jó néhány műve elpusztult. Csatlakozott az Európai Iskolához, ami azonban már sokkal modernebb, mint ő. Négy „öreget” vettek be maguk közé: Egryt, Czóbelt, Márffyt és Vedres Márkot, a szobrászt. Aztán, amikor az Európai Iskolát betiltják, Márffy valamennyire megpróbál alkalmazkodni a helyzethez. Már a Nyolcak-korszakban voltak paraszti, mezőgazdasági témái, amikre az új helyzet miatt ráerősít. Ekkoriban festette a Gyümölcsszedők című hatalmas pannót, de a Rákosi és Sztálin-szobrok, élmunkásjelenetek dömpingje mellett ezzel nem igazán sikerült eltalálnia a „pártvonalat”. Gyakorlatilag visszavonulni kényszerül, és a Képcsarnok Vállalatnak festeget csendéleteket és emlékek után mediterrán tájképeket. Ez arra elég, hogy megéljen. Mikor elmúlik a legvadabb szocreál időszak, akkor megint felfedezik, de addigra megöregszik, megrokkan.
De élete végére, elégtételként, kapott egy nagy kiállítást.
Ez az életmű szép lezárása, és nagy elégtétel lehetett neki. Főleg, ha tekintetbe vesszük, hogy fogalma sem volt, miért lett korábban félreállítva. Nem értette, hogy mi a baj vele, a baloldali érzelmű művésszel. A Sztálin portrék annyira idegenek voltak az egész habitusától, Berény és Pór nem voltak ennyire finnyásak. Márffynak viszont korábban sem voltak politikai alkotásai, mert tagadta a narratív festészetet, őt főként kompozíciós meg fénytani problémák foglalkoztatták. Nyolcvanévesen – ’58-ban –megkapta a lehetőséget erre az összegzésre az Ernst Múzeumban, s még az esztendő folyamán „érdemes művész” is lett. A következő évben halt meg.