Az Egek ura geomertrikus mozi, minden forma szabályos, a repülőgépekből látható szántóföldek, a városok kontúrjai, a leszállópályák, a repterek pultjai… Csak egy dolog nem az a filmben. Az emberi érzelmek szabálytalan formákat mutatnak.

Jason Steelberg (Juno, Thank You for Smoking) filmje a geometrikus formái ellenére sem kiszámítható, a rendező néhány csavart beillesztett, és a mozi vége sem happy end, ennyit talán elárulhatunk, viszont annál tanulságosabb.
A dramaturgia alapszabályai szerint, ha a film főszereplője, Ryan (George Clooney) ún. nagyvállalati leépítési szakember, akinek az a feladata, hogy másokat üzemszerűen rúgjon ki, mert a tutyi-mutyi főnökök erre képtelenek, nos, akkor biztosra vehetjük, hogy előbb-utóbb a hóhért is akasztani fogják. 



Jön egy csini fiatal lány, Natalie (Anna Kendrick), aki még a kirúgás műveletét is racionalizálja, elintézi skype-on, így még találkozni sem kell azokkal, akik húsz vagy éppen harminc évet húztak le egy cégnél, és sírógörccsel mondják, hogy most akkor ők leugranak egy hídról. Anna Kendick olyan filmekben hozta többek között a kis ártatlant, mint az Alkonyat (Twilight), és leginkább úgy néz ki, mintha egy gimnáziumi érettségi tablóról ugrott volna le éppen, így aztán el is marad közte és a sármos ötvenes Ryan között az erotikus kisülés, egyikükben sem merül fel igazán, pedig dramaturgiailag izgalmas szituációkat lehetett volna belőle kihozni. 



Persze, az is eléggé kalandos, hogy összejön Alex-szel (Vera Farmiga), aki nem férfi, pedig az lett volna ám az igazi kaland, hanem egy dögös negyvenes, aki számára Ryan az ideális szerető, nem kérdez sokat, csak teszi a dolgát, de Ryan ugyanezért kedveli a kiskosztümös szexi milfet, mígnem aztán Ryan rájön, hogy a platina kártyás szingli bizniszélet nem olyan izgalmas ötven fölött, és belezúg a dögös anyuba. 

A Walter Kirn regénye alapján készült film olyan emberről szól, akinek minden megszólalása panelekből áll, legyenek azok konferencia előadások, a kirúgások bonmotjai, nincs sem neki, sem másnak egyetlen őszinte mondata sem, mindenki csak a „hatékonyság” miatt kedves, mert minden a hatékonyságról, az optimalizációról szól. Tudja a becsekkolásnál, hogy hány percet spórol, ha nem nagycsaládosok mögé áll, tudja, mekkora az ideális súlyú bőrönd, az egész élete egy számhalmaz, mígnem aztán kikerül ebből a business classos, puhaszőnyeges, steril világból, mert haza kell utaznia húga esküvőjére. 



Amikor testvére sem őt kéri fel, hogy kísérje oltár elé a menyasszonyt, rádöbben, hogy teljesen egyedül van, annak ellenére, hogy beutazta egész Amerikát, és mindenkit ismer a reptereken és a szállodákban. A film főcíme, a légifelvételekből összeállított videóklip, a reptéri és szállodai látványpékség, mely olyan, mint egy végtelenített reklámfilm, mind-mind azt mutatja, hogy Jason Steelberg jól választott, amikor Eric Steelberget kérte fel, hogy fényképezze a filmet, melynek nagyon is karakteres, irodabútorokból és szállodakulisszákból megalkotott látványvilága van, és sajátos dinamizmust adtak a szocióbetétekkel (az elbocsátottak gyors, dühödt reakcióival) tűzdelt filmnek. 

A kisvárosi kultúrtáj bizarr kontrasztban áll a már vázolt steril office-milliővel. Ryant a tízmillió törzsutas mérföldje sem teszi boldoggá, és azt kapja, amit megérdemel: a magányt. Azokat a hazug kapcsolatokat hurcolhatja, melyeket maga is fenntart mesterséges paradicsomában. Ez az álomvilág business class törzsutas kártyákkal nyílik, és ugyebár ezek a kártyák kinyitnak szállodaajtókat, a bérelt autókat és a minibárokat, csak a szíveket nem.