A bohémek élete nem könnyű, akár jut kétfejű hal a tányérjukra, akár a kutya csontját kell belefőzniük a levesbe, mert a bohém művészeknek nincs pénzük, még ha lenne sincs, mert eltűnik, elmállik egy pillanat alatt.

Az Örkény Színházban február 13-én mutatták be az éhező értelmiség nyomorában is kedves és nevettető színdarabját, a Bohéméletet, ami egy bizonyos Henri Murger tollának hegyéből indulva, Puccinin, és a finn Aki Kaurismäkin át a Színművészeti Egyetem jelenlegi rektorát, Ascher Tamást is alkotásra csábította.

Ennek az előadásnak egyik fő vonzereje az ötletességében rejlik. Játékos és friss, pedig épp annyira kötött szövegre (Kaurismaki forgatókönyvére) épült, amennyire a színielőadások többsége. A kezdőképben a hegyesszöget záró falak tetején két alak görnyed egymással szemben: Párizs szimbólumaként egy óriás vízköpő, a Notre Dame egyik szörnye; vele szemben pedig egy hozzá igen-igen hasonló figura, Polgár Csaba áll.

Ő az, aki ezen az estén tucatnyi mellékszerepével talán még - az egyébként szintén nagyszerű alakítást nyújtó - főszereplőket is lekörözi. Akár szőke parókás pincért, akár csak a hátával játszó sajtómágnást, ügyetlen, de kitartó ballonkabátos zsebtolvajt, vagy éppen minimál gesztusokkal létrehozott hullámos papagájt alakít, mindig ötletes, koncentrált és komoly. Ezért is olyan mulatságos.
Ebben az Ascher-féle Bohéméletben, - amiben a rendező a már ismert alap és az elszabaduló fantázia sajátos ötvözetét hozza létre - , minden feldobott "poénlabda" le van csapva, minden ötlet ki van játszva, meg van tekerve, vagy éppen ki van fordítva. A beszélő kutya ugatás helyett énekel, az opera rádióból szól, de karmester vezényli, a szobor nem engedi ki a kezéből a virágot, a kép pedig eljátssza, hogy mit ábrázol.


A darab története ugyan itt is leírható, a szerelem kezdete, kiteljesedése és vége leegyszerűsítő kanavászával, de az igazi téma mégsem ez, hanem egy életstílus, egy kor, egy csaknem társadalmi réteggé (avagy társadalmon kívüli réteggé) duzzadt embertípus krónikája. Életképek a tizenkilencedik század második felének Párizsából, az új művészet bölcsőjéből, a bohémtanyák világából.

Az epizodikus jellegű cselekményvezetés, és az ebből következő bizonytalan történeti ív lehet az oka, hogy ebben az előadásban szinte minden momentum a nevettetésre (megmosolyogtatásra) van kihegyezve. De ahogyan az események egyre közelebb jutnak a tragédiába torkolló véghez, lassanként a fölhangolt közönség is elcsendesedik.

Talán az a kép mutatja be a legnagyszerűbben, hogy humor, irónia és tragédia között milyen vékony határvonal húzódik, amikor a már súlyos beteg Mimi (Hámori Gabriella) elküldi Rodolfót (Széles László) virágért. A szerelméhez siető férfi és a margarétavirágot alakító sárga ruhás, kezében zöld napernyőt tartó Szandtner Anna körülbelül egy percen keresztül futnak egymás mellett a színpad közepén, - a férfi elszántan, a virág gondtalanul és átszellemülten- miközben a Hámori Gabriellát alakító Mimi lassan föláll és kisétál a színpadról.





Bemutató:
Örkény Színház, 2010. február 13., 19.00

További időpontok:
2010. február 20. (SZO), 25. (CS), 19.00
2010. március 10. (SZE), 27. (SZO), 19.00
2010. április 03. (SZO), 19.00