Száztíz éve, 1900. február 22-én született Luis Bunuel Oscar-díjas spanyol filmrendező, a filmtörténet egyik legeredetibb alakja.
1920-ban megalakította az első spanyol filmklubot, és kritikákat írt az ott bemutatott filmekről.
1924-ben Párizsban a Filmművészeti Akadémiát látogatta, filmkritikusként és rendezőasszisztensként dolgozott. Megismerkedett a szürrealista mozgalommal, barátságot kötött Louis Aragonnal és a dadaista Man Ray-jel. 1928-ban Dalíval együtt elkészítette első filmjét, Az andalúziai kutyát, amely a filmművészet egyik legjelentősebb szürrealista alkotása.
1930-ban Franciaországban forgatta le Az aranykor című művét, amelynek vetítésén a Hazafiak Ligája és a Zsidóellenes Liga tagjai botrányt okoztak, majd a jobboldali sajtó vezetett hadjáratot ellene, végül a cenzúra teljes egészében betiltotta a filmet. 1933-1935 között Párizsban az amerikai Paramount vállalat számára dolgozott, majd a Warner Bros felkérésére Spanyolországban producerként három közönségfilmet készített.
A spanyol polgárháború kitörése után Párizsba küldték mint követségi attasét, innen 1938-ban ugyancsak diplomáciai küldetésben Hollywoodba ment, hogy ellenőrizze a Spanyolországról készített filmeket. Egy darabig vágó, majd bemondó volt, később New Yorkban a Museum of Modern Arts munkatársa lett, de amikor kiderült, hogy ő rendezte az ateista Az aranykort, állítólag felmondásra kényszerült.
1947-ben Mexikóban telepedett le, itt készítette első mexikói remekművét, Az elhagyottakat. Karrierje ezután felfelé ívelt. Lassan minden filmjét a sajátos bunueli világlátás uralta: olyan álomvilágot mutat, amelyben furcsa és váratlan dolgok történnek, munkáiban költőiség és az érzékenységből fakadó agresszivitás fonódott össze. 1960-ban visszatérhetett Spanyolországba, leforgatta a Viridianát, amelyet a spanyol hatóságok egyházellenesnek találtak, a cannes-i filmfesztiválon azonban nagydíjat kapott.
A hatvanas évek jelentős alkotásai az antiklerikálisnak tartott Az öldöklő angyal, a nyíltan politizáló Egy szobalány naplója, A nap szépe, a Tristana. Három utolsó filmje, "trilógiája" - A burzsoázia diszkrét bája (1972), A szabadság fantomja (1974) és A vágy titokzatos tárgya (1977) - Párizsban készült. 1972-ben A burzsoázia diszkrét bája elnyerte a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjat.
Életének utolsó éveiben Mexikóban élt, itt állt a háza, cellaszerű szobájával a hatalmas könyvtár és a céllövő terem mellett. Állítólag céllövő szenvedélye miatt lett erősen nagyothalló, filmjeit is hallókészülékkel készítette és többnyire hang nélküli vetítésben nézte. 1983-ban megjelentette önéletírását Utolsó leheletem címmel, és még ugyanebben az évben, július 29-én Mexikóvárosban meghalt.