Mivé tesz a rossz nevelés – mondhatnánk á la Almodóvar: Haneke Oscar-jelölt filmje pont arról szól, hogy az ártatlanság körülbelül akkor vész el, amikor meg akarjuk különböztetni, fehér szalagot kötve rá.

A fehér szalag tanító-narrátora egy észak-német falu közösségének közvetlen az első világháborút megelőző évének eseményeit meséli el, a tőle telhető legtárgyilagosabb modorban. A gyerekek és asszonyok felett korlátlan hatalommal rendelkező pásztor és orvos, valamint a parasztok felett teljhatalmat gyakorló báró és intéző uralta feudális-patriarchális-protestáns berendezkedésű mikroközösség életét az első világháború híre zavarja meg. Ám milyen lehet maga a mindössze pár mondattal összefoglalt háború zűrzavara, kegyetlensége, ha a békés hétköznapok ennyi elfojtott indulattal, megtorlatlan bűnnel, kimondatlan vággyal, meddő kilátástalansággal, felderítetlen titokkal terheltek?


A vetítés első két percét elszalasztva újra rá kellett döbbennem, hogy kevés olyan film van, ahol egyetlen képkocka elmulasztása is hiányérzetet kelt, holott valószínűleg az a kocka sem adna egyértelmű választ a felmerülő kérdések befejezetlenségére. Haneke filmjeiben nem találni egyértelműen kimondott motivációkat, mégha a szereplőkből csak úgy frecseg is a kíméletlen szavak vagy éppen a vér, illetve az ondó mocska, a brutalitás ok-okozati összefüggéseinek marad egy megmagyarázhatatlan, ámde magától értetődő, elemi magja.

Legyenek a történetek mégoly kerekek, jellemezze őket bármennyire is az irodalomban a Bernhard-, Jelinek-, a film terén Seidl nevével fémjelzett, steril logikává csiszolt ’heimatgyűlölő unheimlichket’ (hazagyűlölő otthontalanság és titokzatosság egyben), az események Hanekénél befejezetlenek és megfejtetlenek maradnak.

A fehér szalag fekete-fehér szikársága továbbírja azt a lelki terhet, amit a rendező minden filmjével ügyesen pakol a nézőre, most azonban kevéssé épít az agresszió és erőszak váratlan, direkt látványára. Furcsa dolgok, bűn- és balesetek történnek ugyan, de ezek nagy részéről csak értesülünk. A hanekei csend – a rendező tartva magát ahhoz a naturalista felfogáshoz, mely szerint minden hangeffektus, zenei kíséret a jelenetek természetes forrásból származó, szerves részét kell képezze – most maga is mintegy kontúrosan váltakozó előjelű, mint a fényekkel való tudatos építkezés. Az operatőr a szobák belső sötétjének és a természetben a hó és nyári napfény már-már vakító fehérségének kontrasztját akár tájképekben is megragadva bergmani letisztultsággal, misztikummal tölti fel a képsorokat.

A falusi mulatság, templomi áhítat idilli képeit, egy-egy mély emberi érzelem megnyilvánulását hol diszkréten, hol akár szokatlan humorral tálalja a rendező. Ugyan ki ne mosolyogná meg a fiatal tanár kis parasztlány iránt mutatott félénk, esetlen érdeklődését. A mából nézve egyenesen sziporkázó a lánykérés jelenete – de még ezt az alapvetően derűsen naiv párost is a szociális kódok halmaza fedi el, míg közös történetük kimenetele abszolút az események és a háború ködébe vész, és sok más szereplőéhez hasonlóan lezáratlan marad.


Haneke narrátora, a falucska furcsa baleseteit és bűncselekményeit végső soron felderítő tanár figurája az önként is vállalt befejezetlenséggel, bizonytalansággal a mai posztmodern álláspont szerint is hiteles: kor – és szemtanúként sem állít megfellebezhetetlen módon semmit, csak elmondja, mikor-mit látott, érzékelt, sejtett; privát élményei ugyanolyan rangot kapnak elbeszélésében, mint a falu mikroközössége egészét érintő történések.

Amikor több külföldi kritika „Erzdeutsch” címkével illeti ezt a hanekei művet, nem lehet ellene kifogás, ha a német elbeszélői hagyomány olyan kiemelkedő szerzőire gondolunk, mint Kleist, Storm, Keller vagy Droste Hülshoff. Utóbbinál a Judenbuche (A zsidóbükk) hasonló tárgyilagossággal megírt falusi történet, amely az áldozatok kapcsán nagyobb történelmi és társadalmi kontextusba helyez egy gyilkosságot, aprólékos szenvtelenséggel festve képet a vidéki közösség hierarchiájáról és az egyéni sorsokról.

Számos kritikus egyenesen a protestáns puritán, németes idealizmus náci diktatúra felé vezető út rekonstrukcióját olvasta bele a filmbe. Bár a történelmi kontextus fényében kiemelhető, hogy ezek az első világháború éveiben felcseperedő fiatalok valahol a náci rezsim meghunyászkodó vagy vezető polgárai lesznek, A fehér szalag ennél jóval komplexebb történet. Az eredetileg több részből álló sorozat koncepciójára emlékeztető pszicho-szocio-miniatűrök egymásutánja inkább egy Dogville-hez hasonló, időtlenségében tipikus modell, csak mind textusában, mind díszletében korhű, hibátlan "kosztümös" film is.

Persze nem távolítható el magunktól a kérdés, hogy ha ilyen a vallás ideológiája, hogy a nyakán két fehér szalagot viselő, az utolsó képsorban a hívek közt helyet foglaló pásztor – ennek miértjére is keressük a válasz – módszere saját gyerekeiből hozza ki az ördögöt, miközben mégis ő garantálja vétségeik büntetlenül maradását, milyen lehet egy totális diktatúra.



Mindemellett azonban egy mai vidéki faluban ugyanúgy megtaláljuk a kirekesztés, megalkuvás mintázatait, mint mondjuk Budapest művészköreiben, gazdasági barterjei között. Cháth Géza gyerekfigurái vagy a mai tanárverő kamaszok nem kevéssé kegyetlenek, mint a hangsúlyozottan bajor, és kereszténységével közegidegen bajor intéző fia, vagy a pásztor éppen áldozó gyerekei. Strindberg és Bergman nyomdokain haladnak az eladó sorban lévő lány apja és a fiatal kérő, az orvos és eltitkolt, megalázott cseléd szeretője, vagy a báró és az őt megcsaló feleség párbeszédei, amelyek nem kevéssé kiábrándítóak, mint a mai metrófülékben és villamosokon tapasztalt, mosolytalan valóság.

Hanekét nem egy kor érdekli, hanem az ember; nem egyes ideológiák perverziói, hanem bármilyen „ideál perverziójának szociális szabállyá, normává emelése”.

Rossz nevelés? A fehér szalag nem az, feltéve, ha nem teszik kötelezővé a megtekintését. Reménykedjünk abban, hogy a gyerekek meggyógyítják a sérült madarakat az ollóra tűzött papagájokat helyettesítendő.



FSZ: Christian Friedel, Leonie Benesch, Maria-Victoria Dragus, Leonard Proxauf, Levin Henning, Johanna Busse, Thibault Sérié, Janina Fautz