Triceps is végigcsinált egy negyvennapos éhezőművész projektet. Nem „valahol a világban”, hanem itt Budapesten, egy ferencvárosi pincében. Éhségkönyv című naplóját bárki elolvashatja.
A nyolcvanas években, amikor az Új Symposion-ban dolgoztam, felfedeztem egy olyan művészeti ágat, ami rendkívül megfogott. Ez a body-art, a testművészet, ami a testet használja, mint a művészi kifejezés eszközét, úgy, hogy megpróbál eljutni a tűrőképesség határáig.
Akkoriban horvát és szlovén avantgárd színházi csoportok tagja voltam, de lassan vággyá alakult, hogy a mozgásszínházi előadásokat megpróbáljam egyéni performanszokban megvalósítani. A nyolcvanas években Szabadkán éltem, és egy szerb író, Slavko Matkoviæ, aki az ottani antikvárium vezetője volt, kezembe adta Franz Kafka novelláskötetének egy különlegesen szép példányát, mondván „Kiskomám, van benne egy novella, ami neked való!” Ez volt Az éhezőművész.
Persze, nem volt elképzelésem, miként kellene ezt megcsinálni, úgyhogy kicsit feledésbe merült. Aztán amikor a délszláv háború miatt átjöttünk a barátainkkal Magyarországra, akkor nagyon légüres térben éreztük magunkat. Sokan eleve nem is akartunk áttelepülni, és itt nem tudtunk gyökeret verni. A Buddhista Főiskolán létrehoztuk az Opál Színházat, és elkezdtük a kísérleteinket: harci és meditációs technikák felhasználásával hoztunk létre előadásokat. Akkoriban merült fel újra, hogy meg kellene valósítani az éhezőművészt performansz formájában.
Utánanéztem, hogy a kafkai leírás mennyire helytálló, és megtudtam, hogy a két világháború között még léteztek éhezőművészek, akik járták Európát, és a köztereken kiállítva, általában ketrecben böjtöltek. Volt közöttük valamiféle versengés is, amiben egy német nő „vezetett”, aki Budapesten a Városligetben negyvenhat napig eljutott, de megőrült, mert elkezdett leépülni az agya is.
Én akkor voltam negyven éves, és úgy éreztem, hogy az életem felénél vagyok, és nem értem el semmit, illetve, amit elértem, az bizonytalan. Időt akartam adni magamnak, hogy végiggondoljam a dolgaimat: Ki vagyok, merre tartok? Nem voltak elképzeléseim arról, hogy mihez kellene kezdenem magammal. Mindezek mellett édesanyám rákos lett, ennek kapcsán rátaláltam a Breuss-kúrára, ami sokakon segített, és gondoltam, adok egy modellt anyámnak, aki műtős nővérként csak a klasszikus orvostudományban hitt.
De miként lesz ebből művészet?
Szerettem volna megvalósítani egy olyan projektet, ami egyszerre színház és élet. Ennek a nagy elméletírója Antonin Artaud (1895-1948) volt, aki A kegyetlen színház című dolgozatában azt mondta, hogy a színház lehet élet, és fordítva. Neki ezt soha nem sikerült megvalósítania, sőt, senkinek sem. Azt gondoltam, nekem talán sikerülni fog.
Volt bármiféle előzetes tapasztalatod?
A Vajdaságban nőttem fel egy parasztcsaládban – a szüleim „Gastarbeiterként” elhúztak külföldre dolgozni – és a nagyapámék neveltek keresztény szellemben. A péntek nálunk böjti nap volt, a felnőttek nem ettek aznap semmit, a gyerekek meg kaptak valami híg levest, ami inkább csak jelképezte az evést. Én életemben soha nem éheztem, nem is dúskáltam soha, de azért ennem mindig volt mit. A böjtöt olyan szempontból ismertem, mint vágyat a tisztulásra. Mert böjt idején megváltozik az ember élete.
A performanszhoz féléves előkészület kellett. Nem mintha fel lehetne készülni, de korábban nem voltak ilyen jellegű tapasztalataim, meg kellett tudnom, hogy mire számítsak. Először volt egy hónap, amikor minden héten három napig nem ettem, aztán a következő „felkészülési ciklusban” egy hétig ettem, egy hétig nem ettem. Aztán jöttek a tíz napos periódusok, majd következett, amikor húsz napig nem ettem. Közben éltem a hétköznapi életemet, vezettem a karate edzéseket, folytattuk a színházi próbákat, újságíróként dolgoztam.
Mindent meg tudtam csinálni, ugyanúgy, mint máskor, viszont – amire nem számítottam – hatalmas mennyiségű idő felszabadult: nem kellett bevásárolni, főzni, enni, mosogatni, WC-re menni. Ilyenkor veszi észre az ember, hogy mennyi órát tölt ilyesféle dolgokkal. Először furcsa volt, nem nagyon tudtam mit kezdeni a plusz idővel.
Ami szintén ebből fakadt, de nem esett jól, hogy kimaradtak az élet észrevétlenül fontos, hétköznapi rituáléi, mint például a kávézás, cigizés a barátokkal. Ez lelki hiányt okozott, ami sokkal keményebb, mint a fizikai. Ráadásul a szervezet felpörög, átbillen valamifajta lelkes aktivitásba. Megtapasztaltam, hogy lehet bírni a böjtöt, senki ne gondolja, hogy három nap koplalástól meghal. Még csak le sem fog fogyni. Nem csak az anyagi dolgoktól kellene megtisztulni, hanem attól a létbizonytalanságból fakadó idegességtől is, ami jelen van az életünkben. Ezek a problémák nem tűnnek el, de megváltozik az ember hozzáállása.
Maga az „előadás” egy ferencvárosi pincében zajlott, ahol Black-Black Galéria néven volt egy „mély-underground” művészeti klubod. Akkoriban sokan leírták, hogy a délszláv háború ellen böjtölsz.
Ez marhaság, nem lehet valami ellen böjtölni, csak valamiért! Vannak, akik az öngyilkosságig böjtöltek a politika ellen, de én ezt nem tartom jó módszernek. Nem jó a direkt cél. Nem akartam megvilágosodni – ez is felmerült sokakban –, nem akartam látomásokat sem, mindent meg is tettem azért, hogy ilyesmi ne legyen. Végigszenvedtem a bélmosásokat, ami nagyon fontos, mert az emésztés leállásával a szervezetben maradnak úgynevezett bélsárkövek a vastagbél fodraiban. Ha ezeket nem mossa ki a böjtölő, akkor bomlásnak indulnak, amitől vérmérgezést lehet kapni, akkor aztán „jönnek a képek”. Ha nincs bélmosás, akkor vannak a látomások.
Nem csak a táplálékot vontad meg magadtól…
Kint hagytam mindent, amivel az ember „elfoglalhatja magát”. A ketrecbe nem vittem órát, könyvet, az egyetlen lehetőségem az volt, hogy leírjam a dolgokat. Sőt, én – akiről mindenki tudja, hogy be nem áll a szám –, úgy döntöttem, hogy ebben a negyven napban csöndben maradok. Nagyon jó volt, hogy nem a saját fixa ideáimat hallgattam, hanem lehetőséget teremtettem a hallgatásommal arra, hogy mások beszéljenek.
Szerinted belefér a valódi böjt az átlagember hétköznapjaiba?
A hétköznapi böjt nagyon jót tesz, felvállalható bárkinek. Nehéz a böjtöt végigvinni, mert olyan dolgokról kell lemondani – szórakozás, élvezet – ami szerves része a hétköznapoknak. Ha a lelki hiányérzeten túljut a böjtölő, akkor viszont nagyon hasznos. Én Húsvét és Karácsony előtt azóta is megcsinálom az egyhetes-tíznapos böjtjeimet, és megmondom őszintén, néha nehezemre esik. Viszont utána mindig nagyon jól érzem magam. A test is kevésbé öregszik, ha időnként ki tudja dobni a salakanyagokat.
