A vallás és a filozófia az antikoktól kezdve Aquinói Szent Tamáson és Rousseau-n át a kezdetektől foglalatoskodik az ember eredendő jóságát érintő kérdésekkel, illetve a jóra való nevelés módszertanával. A gyerek azonban sokáig kicsinyített felnőttnek számított; a polgárosodás, Darwin forradalmi törzsfejlődés-elmélete továbbá Freud ösztönökig lekukkantó pszichoanalízise után azonban a 20. század felnőttje már azzal a problémával kell szembe nézzen, hogy a gyermeki ártatlanság talán csak közhelyes illúzió, plusz azon tanakodik, vajon a rossz nevelésnek vagy valamilyen eredendő bűnnek köszönhetően? A fehér szalag kapcsán válogattunk archetipikusnak számító történetekből, melyek jellemző módon a filmeseket is megihlették.
Árvácskán
Móricz Zsigmond szociális érzékenységét és lélekrajzoló tehetségét előbb a Légy jó mindhalálig tanításával bizonyította. Ki ne emlékezne Nyilas Misi pakkjára, és a kopottas sapka alá dugott hajú Szinetár Dóra alakítására az 1991-ben elkészült nagysikerű musical-változatban? Az 1941-ben kiadott Árvácska, a szegény sorsú lelencgyerek történeteként már mentes minden naiv romantikától. Móricz nevelt lányának és mellesleg utolsó szerelmének visszaemlékezései alapján kíméletlenül szembesít a pénzre éhes felnőtt világgal, a jobbágysorssal járó kilátástalansággal, de a már-már lírai pokoljárás ezen túlmutat a mindenkori kiszolgáltatottság, kizsákmányolás felé; sőt, Csöre még szexuális erőszak áldozata is lesz. A szövegekből Ranódy László fogatott filmet 1960-ban majd 1976-ban, van, aki nem is a könyvre, hanem ezekre az adaptációkra emlékszik jobban. Az Árvácskát idén Vidovszky László dolgozta fel színésznövendékekkel, a hatásos oratóriumszerű előadás a Karinthy színpadán van műsoron.
A tavasz ébred a Karinthy Színházban
Ugyanígy a Karinthy Színpad ad otthont a jórészt Bárkáról érkező palánták által színre vitt A tavasz ébredésének, szintúgy Vidovszky-rendezésében, aki a Bárka Színházban a Pál utcai fiúk után Ottlik Iskola a határon és Ödön von Horváth Istentelen ifjúság című regényadaptációját is jegyzi. Frank Wedekind 1891-ben írt művében a család, az iskola, az egyház kontrolláló, szexualitást tagadó szabályrendszere ellen lép fel. Hogy Menyus, Wendla és Móric felnőtté válása, a serdülőkori szexualitás ma is tabu, de legalábbis nehezen kezelt, a felnőttek prüdériája miatt ma is kényes kérdés, nemcsak az olyan filmek mutatták meg, mint az Amerikai szépség, vagy a Boldogságtól ordítani. A tavasz ébredése újra és újra felbukkan a színházak műsorán: három éve Horváth Csaba koreográfust mozgásszínházi produkcióra ihlette, a Forte előadásából készült tévéfilm az idei Filmszemlén debütált, de tavaly futott egy megzenésített musical-változat is Budapesten.
A rossz nevelés hasadtá tesz
A prüdéria és elfojtás áldozatai Almodóvar hősei is a 2004-ben az Európai Filmakadémia által is jutalmazott Rossz nevelésben, ahol egyiküket megront, másikukat pedig féltékenységből eltávolít az intézményből egy paptanár. A két szereplőt hiába hozza össze később a filmrendező által hozzá méltó módon mindenféle kuszasággal színesített sors, a két fiatal férfi sosem lesz már képes normális szerelmi kapcsolatot létesíteni egymással vagy akár mással.
Ilyen, egyértelműen a rossz nevelés számlájára írható személyiségtorzulásokról adnak számot a zárt közösségekben működő, gyerekek közt akár felnőtt mintára, a hideg környezet vagy a pozitív példaképek hiánya miatt létrejövő hatalmi játékok klasszikusai is.
Az önéletrajzi ihletésű Törless iskolaéveinek megírását Musil még egyetemi hallgatóként kezdte el. Az 1908-ban kiadott könyv Reiting és Beineberg az egyik, lopáson tetten ért fiút szadista módon testileg-lelkileg kihasználják, majd megalázzák, míg Törless érdeklődéssel kevert undorral vívódik az erőszak élvezete és utálata között, miközben beavatott bűnrészessé válik. A megfilmesített történetért a későbbi Grass adaptációért Oscarral kitüntetett Volker Schlöndorff az 1966-os Cannes-i Filmfesztiválon a Filmkritikusok-díját kapta meg.
A könyv magyar párja kétségtelenül Ottlik Géza az 1959-es megjelenést övező szerény visszhang óta mára nagyhatású Iskola a határon című regénye, amely a Törlesshez hasonló módon egy kőszegi fiúkollégium tagjainak sorsát követi figyelemmel. Bébé és Medve sorsa azonban messzebb visz egy fiatalkori történetnél, úgymond „a sáron és havon” túl. Az iskola a határon adaptációkra nem sok példa van; jelenleg színpadra dolgozott változata a Bárkában tekinthető meg.
Hideg módszerek a Napolában
A nevelés deformáló hatása lehet egy ideológiának, ideálnak köszönhető is. Érdekes módon a náci diktatúra ebből a szempontból termékenyebben hat a filmes alkotókra, mint a kommunista rezsim korszaka, továbbá kiemelendő, hogy a németek élen járnak a múlttal való szembenézésben. Erre jó példa a Napola 1942-ben játszódó fejlődéstörténete, amelyet 2005-ben láthatott a közönség Dennis Gansel rendezésében. A tizenhat éves Friedrich mintegy "beboxolja" magát a Führer által kiépített elitképző rendszerbe, miután megszökik otthonról. A film kulturáltan és igényesen elkészített beavatástörténet a kifejezetten agresszív és erőszakos szervezet módszereiről.
Ha a legyek az urak
A Nobel-díjas William Golding A legyek urával már 1959-ben azt a kérdést feszegeti, hogy vajon csak a nevelés, a felnőtt világ kontrasztjaként jelenik meg a gyermeki agresszió. A lakatlan szigetre kerülő gyerekek egész gyilkosságig vivő csoportdinamikáján keresztül felfest egy fordított Robinson-valóságot R. M. Ballantyne A korallsziget című művének ellenvíziójaként.
Golding annál naturalistábban, darwiánusabban gondolkozik, minthogy elhitesse, hogy az angol gyerekek egy lakatlan szigetre vetődve létrehozzák a tökéletes emberi társadalmat. A kirekesztés, az irigység, a versengés a gyerekek természetes tulajdonságai, az abszolút demokrácia és liberalizmus, a minták, az autoritás szervező elvének hiánya káoszt eredményez. A könyv disznófej körül döngő méhekkel viszolyogtató adaptációját Peter Brook készítette 1963-ban, majd 1993-ban Harry Hook próbálkozott meg újra vele; itthon színpadi változata készült, iskolai színjátszásban, drámapedagógiában szívesen nyúltak hozzá a tanárok.
Anyagyilkosok
Ugyanígy a megmagyarázhatatlan gonoszra apellál az írásainak minőségét tekintve sokat vitatott Brenner-doktor alias Cháth Géza életműve, benne az 1937-re datálható Anyagyilkosság című novellával, amelyben a Witman fiúk kiéhezve a szeretetre, az érintésre, szinte rabjává lesznek egy lánynak, s amikor az ajándékot kér tőlük, még saját anyjukat is hidegvérrel szúrják agyon. Csáth motívumai – állatkínzás, kamaszok erotikus élményei, anyagyilkosság – látszólag hálás, hatásosan filmre vihető témák, de Szász János 1997-es adaptációjának a kritikusok szerint sem volt könnyű dolga, hiszen egy egységes képi világ, ok-okozati rendszer az írónak megfeleltethető létrehozása nem egyszerű feladat.
Mint ahogyan a valóság filmmel való dokumentációja, megtörtént esetek, társadalmi jelenségek felderítése, és ezzel a nézői aktivitás kiváltása sem. 1999-ben az amerikai Columbine Gimnáziumban a 17 éves Dylan Klebold és a 18 éves Eric Harris lelőtt tizenkét diákot és egy tanárt. A vérengzésben még huszonhárom ember sérült meg. Tettük nem ámokfutás, hanem előre kitervelt vérengzés volt. A gyilkosságok elkövetése után a két tinédzser öngyilkos lett. Az eseményeket nemcsak a Rachel könnyei című, az Ulpiusnál magyarul 2006-ban megjelent könyv, hanem Gus Van Sant minimálban forgatott,
Itt a sóska, hol a sültkrumpli?
a számítógépes játékok monitorjára emlékeztető látvány- és mozgásvilágú filmje, az Elefánt, illetve részben a tényfeltáró riportjai kapcsán botrány-hősként számon tartott Michael Moore is feldol-gozta. Míg az Elefánt nagyon lassan kibon-takozó és elhatalmasodó izgalommal követi a kulcs-pillanatot mind szorosabban körülindázó történetet, azaz inkább történethiányt, addig Michael Moore egyszerűen felkereste a hatóságokat, a fegyvergyártókat és a Columbine iskolai vérengzés sérültjeit, túlélőit, a sátánista idolt, Marylin Mansont, hogy filmet forgatosson velük.
Végül egészen egyedi az a posztmodern trash-kultúrájából kimagasló negatív utópia Japánból, amelyre a könyv- és mangaváltozatokon kívül 2000-ben elkészült filmverzió is, a Battle Royal Kinji Fukasaku rendezésében. A korántsem fiatal rendező igen jól ráérzett az új évezred felcseperedő, érzelemszegény, virtualizált vilgának hangulatára. A sztori szerint egy diktatórikus távol-keleti országban egy 42 fős osztályt élet-halál harcra kényszerítenek: egy szigetre viszik őket, ahol ellátják őket fegyverekkel a golyószórótól kezdve az étkezésnél használt villáig, és mindenki kap egy robbanó nyakörvet. Feladatuk az lesz, hogy legyilkolják egymást. Ha egy napig nem hal meg senki, akkor a robbanó nyakörvek végeznek mindannyiukkal. A "játéknak" csak egyetlen túlélője lehet, ő a "győztes".
Valamint természetesen a néző, amennyiben a kinti világ még nem annyira brutális, mint a moziban látott "valóság".