Varázscirkusszal idézi meg korábbi produkcióját a Bozsik Yvett Társulat. Délután háromkor tömve van a Fesztiválszínház csivitelő alsósokkal.
Ha egy nap két előadást kell megnéznem, elfáradok, és arra gondolok, hogy bárcsak ne kellett volna egyet se, vagy bárcsak csak egyet, a jobbat, akkor mennyivel hasznosabban, és élvezetesebben telt volna az idő… Más a helyzet akkor, ha a két előadás egy tőről fakad, ha mindkettőt ugyanaz a társulat adja elő, és ha az egyik a felnőtt közönséget, a másik pedig a gyerekeket célozza meg, miközben mindkettő ugyanazt az alapanyagot használja.

Varázsfuvola, 2006. Varázscirkusz, 2007. Milyen viszonyban állhatnak egymással ezek a művek? Vajon két, önmagában is kompakt előadásról van szó, amelynek csak a célközönsége más, vagy az egyikből jött létre a másik, egyfajta lineáris fejlődés eredményeképpen.

Itt most nem az időbeliségről beszélek, hiszen a Varázscirkusz egy évvel a Varázsfuvola után született, inkább csak a kapcsolódási pontokról, hasonlóságokról és különbségekről, hogy vajon mennyire fontos megnéznem ezt a másodikat is: hogy része, nyúlványa, vagy éppen tükörképe az előzőnek? Létezhet átjárás e között a kettő között, valamiféle ma is vibráló kapcsolat…? Vagy lehet, hogy a Varázscirkusz már nem is nekem való?

A Varázsfuvola története tulajdonképpen nem kifejezetten felnőtteknek szól, legalábbis nem jobban, mint bármelyik másik mese. A gyerekek értik az egyik réteget, és talán sejtenek valamit a mögöttes dolgokból is, a felnőttek pedig értik, vagy érteni vélik a mitikus sztori rejtett jelentésrétegeit. A Bozsik Yvette Társulat Varázsfuvolája viszont egy kifejezetten felnőtt Varázsfuvola, hisztérikus, a szexualitásra utaló jelek szempontjából túlreprezentált anyával, és az érzelmeit tekintve némileg pszichopatologikusan terhelt apával, nem egyértelműen szerelmes szerelmesekkel, és kiábrándult, happyend-mentes véggel, lépcsőkön való fel-le vándorlással, és a semmibe bukó monoton kétségbeeséssel.

Kérdés, hogy egy megtalált forma, egy igaznak tekintett értelmezés után hogyan lehet visszajutni, vagy elkanyarodni egy másik értelmezés irányába? Egy kicsit mintha mindkét előadás tanítani akarná a közönségét. Az első azt mondja, hogy hiába, hogy van rossz és jó, a kalandok végén mindenki egymásra talál majd, és minden szép lesz… és nekünk hinnünk kell abban, hogy még a gonosz apa is barátságos bohócként tér vissza. A másodikból leszűrhető tanulság ezzel éppen ellentétes dolgot állít, vagyis azt hirdeti, hogy mesék nem léteznek, és hogy az ember, hívják akár Papagenonak, akár Paminának, örökös bolyongásra van ítélve, és a boldogság nem lehet több a számára, mint egy a lelke mélyén dédelgetett illúzió.

Ha nem a csütörtöki előadásrendet követjük, hanem a régebbi produkció után nézzük meg az újabbat, a Varázscirkuszt, akkor bizonyára elszórakoztat a már ismert motívumok megidézése, felpezsdítenek a fekete-fehér kontrasztosságával szemben használt piros-zöld-sárga-kék élénk cirkuszi színek a díszletben, valamint az ezekkel operáló jelmezek. De ha nem ismerem a Bozsik-féle Varázsfuvolát, akkor is elbűvöl, és megint csak elszórakoztat a cirkuszi akrobaták, és bohócok táncosok segítségével megrajzolt világa, óriás műanyag lovaikkal, (a másik előadásban is szerepet kapó) porondjával, művirágokat ajándékozó bohócával, és hintán leereszkedő légtornászaival.

A Papagenát alakító Góbi Rita illanó tünemény, álruhás tündér csupán a „komoly” változatban, hogy aztán a Varázscirkusz bájos szerelmesében valóban kibontakoztathassa tánctehetségét és színészi képességeit, gyermekien kedves arcjátéka, a stilizált táncmozdulatokkal létrehozott légtornászás-illúzió, és a virtuóz mozgás révén. Az egyensúlyvesztés bizonytalanságát spiccének tetején mímelő táncos nagyon is biztos tánctudását bizonyítja így lelkes kis közönségének.

Ennek az előadásnak az igazi főszereplője végül a Papageno-Papagena páros lesz, az ő duettjükkel zárul a „műsor”. De a bohóctréfában, kedvességben egyébként sem szűkölködő előadás egy másik említést érdemlő jelenete a dramaturgiai szempontból is kiemelt jelentőséggel bíró anya-apa, avagy Éj Királynője-Sarastro párbaj is, ami egyébiránt szintén komoly humorforrásul szolgál.

A gyerekeknek biztosan más miatt vicces,- a királynő ugyanis a hangja kieresztésével győzi le az ellenfelét (itt ő a jó, a szerető anya, övé a győzelem)- mint „nekünk felnőtteknek”, akik számára az Éj Királynője áriája talán az operatörténet legszebb és legnépszerűbb áriái közé tartozik.


Varázscirkusz

2010. február 11. csütörtök 15:00 - 16:00
A BOZSIK YVETTE TÁRSULAT előadása
A Nemzeti Táncszínház és a Bozsik Yvette Társulat közös produkciója.

Koreográfus: Bozsik Yvette 

Varázsfuvola

2010. február. 11. 19:00-21:30
A BOZSIK YVETTE TÁRSULAT előadása
A Bozsik Yvette Társulat és a Nemzeti Táncszínház közös előadása

Rendező-koreográfus: Bozsik Yvette