Aki hét éve megjelent 100th Window után a Massive Attackot leírta, azoknak azt üzeni a zenekar, hogy itt van a Heligoland, hallgassák meg, és támadjanak fel velük.

Heligoland Németország egyetlen nyílt tengeri szigete, melyet az angol légierő teljes egészében el akart tűntetni a térképről. Ezer angol repülőgép bombázta le a kis szigetet, ahol német bunkerek voltak. Íme egy hely, amit az ún. civilizáció teljességgel fel akart számolni, azaz be akart avatkozni az Isteni tervezésbe. 

A Massive Attack más eszközökkel kíván a Mindenható projektjébe avatkozni, ők is a teremtést választották, megmutatták, hogy a magányos szigetekre nemcsak felülről lehet pillantani, ahonnan térkép a táj, hanem a nyirkos, hétemelet mély betonbunkerek perspektívájából is. A Heligoland szimbolikus tér, természetesen semmi köze az egykor világhódító nácikhoz és a világhódító angolokhoz. 

Heligoland a bennünk rejlő sziget, ahová elmenekülhetünk önmagunk elől, de valójában csak egy poplemez, a bristoli formáció ötödik albuma, mely afféle visszatérés a gyökerekhez-munka. 3D és Daddy G hat évvel ezelőtt publikálta a végsőkig lecsupaszított, mániás depresszióról szóló zárójelentést, a 100th Windowt, mely finoman szólva is bukás volt, ahogy nehéz volt megszeretni a Danny The Dog című filmzenealbumot is. 

A 2000-es években semmi mást nem tudtak felmutatni, csak egy válogatáslemezt (Collected, 2006) mellyel ugyebár nehéz hibázni, de a Massive Attack-nek ez is sikerült. Lehagyták egyik legnagyobb slágerüket, a Protection emblematikus felvételét, a Heat Misert, de több is veszett Mohácsnál, az ember, ha Massive Attackot hallgat, úgyis az első három sorlemezt veszi elő. 



És mostmár a Heligolandet, mely méltó párja a kilencvenes években fogant albumoknak, annyi különbséggel, hogy már semmi újat nem hozott a zenekar életművében, ugyanaz a hideg dubból és hiphopból szőtt bristoli tájköltészet, amelyet már megszokhattunk tőlük, csak annyiban tűnik revelativnak, hogy több, mint tíz éve nem készítettek invenciózus lemezt. 

Az album erősen indul, az akusztikus dobra tekert Pray For Rain remek nyitódal, a Cocteau Twins hatású Babel tovább fokozza az izgalmakat, míg a csacska orgonatémára épülő Splintting The Atom csak emelte a tétet. A fokozatosan építkező, csúcspontig hurcolt, teátrális középrészekkel megemelt kompozíciók érettebbek, mint az életmű csúcsának tartott 1998-as Mezzanine dalai, ráadásul a Flat Of The Blade akkora Radiohead (Kid A) hommage, hogy a fal adja a másikat. 

Meglepő, de a lemezen szerepel néhány könnyedebb hangvételű szám is, ott van a Paradise Circus szerethető, tapsgépes bődlije, és persze egy-két helykitöltő maszatolás is (pl. Psyche), de a közepes dalokban is van egy-egy nem várt zenei megoldás (pl. nagyzenekari betétek). 

A Heligolandről nem mondhatjuk, hogy revelatív, de az év egyik üzembiztos, minőségi anyaga. Heligoland egy sziget, ahová visszatért az élet.
A bombázások után néhány évvel visszamerészkedtek a madarak, a csüllők, a lummák, az alkák, és a szulák is. Az élet minden ellenkező híresztelés ellenére szép.