A nőtestű, disznófejű figura Tóth Krisztina legújabb könyvének borítóján nem csupán nyugtalanító érzéseket kelt az olvasóban, de az egyik lehetséges és talán leglátványosabb értelmezési szálat is elindítja. Jelesint azt az érzetet, hogy valami nem stimmel.

Az alcím szerint tárcanovellákból és publicisztikákból álló kötet az elmúlt években már publikált szövegekből áll, s így tulajdonképpen a könyvformátumban való megjelenés a megjelölt műfajok múlékonysága ellen dolgozik. Aktualitásuk jobbára egyébként is csak olyan mértékben adott, amelyek nélkül még nem veszítenének sokszínűségükből a szövegek. Ez a kellemesnek mondható egyensúly persze időnként megbicsaklik, és napjaink időszerű problémái mintha nagyon is előtérbe kerülnének – szerencse, hogy az idő nekik (is) kedvez.

Ami a műfajon túl összeköti a szövegeket, az a borító figurájából is kibontható: a korszerű ízlésről árulkodó szobában rendkívül „konszolidáltan” üldögélő alaknak vigyorgó disznófeje van; ez éppen annyira lehet morbid, mint humoros vagy bizarr. Tóth Krisztina írásaiban a történetvezetés is hasonlóan alakul, hiszen a beszélő mindennapos eseményeit mindig egy-egy szokatlan, humoros vagy éppen abszurd eset töri meg.

A vidáman induló vonatút hangulatát egy ordibáló és káromkodó alak borítja fel, s a beszélő és fia végül egy padon ülve próbálják elfelejteni a durva incidenst. A balatoni nyaralást egy labdákat ledobáló repülő zavarja meg, az emberek
egymást taposva rohannak a vízbe a nem várt ajándékért: „Emberáradat rohan a vízbe, egymást lökdösve igyekeznek lejutni a lépcsőkön. Van, aki a köveken mászik át, a parton maradt családtagok pedig üvöltve instruálják a törtető versenyzőket. […] A zúgás felerősödik, a labdák hullani kezdenek, az embertömeg eszét vesztve kaszál a vízben. Elhízott családapák támadnak gyorsúszásban a még gazdátlan labdákra, mellettem egy diadalittas, testes nagyi már négy labdát tol maga előtt” (79.). Az elbeszélő kisfiának egy sem jut, csalódottságát az esti séta közben szemlélt csillagos ég sem tudja enyhíteni. Tóth könyvében így növi ki magát egy hétköznapi, olykor igen humoros történés önmagán hol kevésbé, hol erőteljesebben túlmutató jelenséggé, ami egyfelől a szépirodalom és a publicisztika – egyébként is igen nehezen elkülöníthető fogalmakról lévén szó – szétválaszthatatlanságából fakad, másfelől a már emlegetett sajátos technikának is.

A könyv szerencsére ennél többet nem vállal, apró helyzet- és jellemkomikumra építve bontja ki rövid leírásait, s nem bocsátkozik hosszas magyarázatokba sem, nem lépve túl így az önmaga által kijelölt kereteket.

A Hazaviszlek, jó? tehát egy igen kellemes olvasmány, ennél nem is kíván sokkal több lenni. Amennyiben mégis, az inkább tűnik műfaji határok átlépésére tett izgalmas kísérletnek, mintsem túlterhelt szövegnek. Mindehhez természetesen a jól eltalált stílus és az érzékeny prózanyelv is hozzájárul. A könyv végére talán mégis a disznófej sokértelműsége domborodik ki leginkább, hiszen Tóth Krisztina írásai időnként humorosak, időnként ironikusak, időnként pedig abszurdak, de tegyük hozzá, hogy sohasem cinikusak. Vagyis szerinte még nem reménytelen a dolog. Vigyük haza, lapozzunk bele, jó?