Fákó Árpáddal az egykori Hús zenekarról, és annak XXI. századi továbbéléséről, a Millenniumi Húshangversenyről beszéltünk volna, de az élet közbeszólt: február folyamán FeLugossy, Fákó és Kiszeljov Andrej olyan hangfelvételeket készítettek, amiből - remélhetőleg még ebben az évben - összeállhat egy feLugossy duplaalbum.
Az egésznek az a rákfenéje, hogy ha zenéről van szó, akkor a közönség azt várja, hogy az megjelenjen a valóságos életben, tehát: koncert kell a népnek. Pontosabban csak „kellene”. Az általam elképzelt színvonalon nem vagyunk képesek színpadra vinni a dolgot. Viszont nagyon izgat, hogy mit tudunk csinálni az agyunkkal, mert azt nem korlátozza a külső körülmények sokasága. Ez nem „zenekarozás”, hanem művek megvalósítása zenei formában. Ahogy Laca mindennap fest, és én is csinálom a fényképeimet és a kiállítható műtárgyaimat, úgy ez is egy műtárgyként készülő „valami”… De nincs mögötte zenekari nyomulás! CD-t, zenét egészen nyolcvankilenc és fél éves koromig csinálni akarok.
Én, mint közönség, szívesen látnám színpadon ez a projektet.
Én, mint alkotó, meg ettől vagyok zavarban. Azt nem remélhetjük, hogy korlátlan költségvetéssel mögénk áll egy szponzor, anélkül pedig nem lehet megvalósítani azt, ami bennünk mozog. Hiába a potencialitás, ha nincsenek megfelelő körülmények az aktualizáláshoz…
Mindig ebben akadunk el. A közönség kegyetlen! Nem elég a patikamérlegen kimért, utolsó szegletig kidolgozott, tökéletesre csiszolt mű… hanghordozón! A közönség a bulizást akarja koncerten, élőben. Közben sörözni, dohányozni, maga az esemény nem több, csak alibi. Kell ez egy alkotónak?
Kell ez neked?
Persze, kell. Kellene. Kellhetne, kellene, hogy kelljen. De nem megy. Amióta csak zenét hallgatok, előnyben részesítem a stúdióalbumokat. Ha érdekel egy zenekar, akkor soha nem a koncertalbumot veszem meg, mert úgy gondolom, hogy az egy esetleges dolog. Ez az esetlegesség pedig, ha zseniális is, annak a pillanatnak szól, és igazában vajmi kevés köze van ahhoz, ami az eredeti… és ez még akkor is így van, ha a zenész szolgaian megpróbálja reprodukálni azt a teljesítményt, amit a lemezen produkált. Ma ez még inkább így van, mert a mai technikával olyan dolgokat lehet stúdióban megvalósítani, ami élőben teljesen lehetetlen.
Sokan azt hiszik, hogy csak az a teljesítmény, ha úgy hozol létre műalkotást, ahogy a súlyemelő emel. Azt hiszik, látszania kell, hogy felemelted: kell, hogy kidagadjon a homlokodon az ér, kell, hogy elszakadjon az inad, és összeszarjad magad. Ha nem így van, akkor az számukra „nem-igazi”, mert, amit a computerrel csinálsz, az nem zene, és amit digitális fényképezőgéppel fotózol, az nem fotó! Nem ismerik fel, hogy nem az eszközökkel dolgozunk, hanem az agyunkkal.
Ez kimondva demagógnak hangzik, de attól még igaz lehet. Ezzel a háttéralapozással viszont talán könnyebben érthető, miként állt össze a mostani feLugossy-projekt.
Ez tulajdonképpen egy szellemi trió. Laca írja a szövegeket, Andrej írja a zenéket, és én ezt az egész dolgot úgy moderálom, inspirálom, rendezem, producerálom, dizájnolom hogy kerek egésszé formálódjon.
Ez most mitől más, mitől lenne, mitől lehetne más, mint az eddigi hanganyagok, amelyeken Laca volt a „dalos pacsirta”?
Ez a projekt azért egyedi, mert mindent, de tényleg mindent egyetlen dolognak rendeltünk alá, ez pedig Laca szellemi termékének szolgálata. Itt most nincs „egy mindenkiért”, csak „mindenki egyért”. Persze, lesznek még közreműködők, akik a dolog hagyományos értelmében rendkívül fontosak, mint barátok, társak, inspirálók, de a lényeg szempontjából ez csak periféria. Itt annyira Lacáról szól minden. Végre.
Mi inspirál téged arra, hogy – mint Krisztus a keresztet – hátadra vedd ezt a projektet?
Amit Lacától eddig ismerek, amiatt tisztelem őt, és ez indított arra, hogy ezt így csináljuk. Ha az olvasóknak tetszik, puffogtathatunk olyan nagy szavakat, mint a „művészi alázat”. Ilyen körülmények között tényleg kiderülhet, hogy Laca mennyire fontos, mennyire fontos kellene, hogy legyen, mert zseniális, mert hihetetlenül mély. Ha vicces, akkor is végtelenül lényeglátó. Szerintem egy normálisan őrült világban megkerülhetetlen kulturális pillér lenne, ordítania kellene, ha nem veszik észre a szembetűnő tényt. Persze, az ő személyiségéből az ordítás nem fakad. Majd ordítok helyette én.
Sokak szerint Laca munkássága „csak” egy állati jó geg. Persze ez sem lenne csekélység…
Laca szövegei számomra tökéletesen érthetők voltak mindig is. Sokan vannak, akik „bulista” Bizottság-rajongóként jókat röhögtek a szövegeken, de egy kukkot nem értettek, azt hitték, hogy ez csak egy dadaista vicc, és milyen jó, hogy olyat mond a „művészúr”, amin lehet röhögni. Pedig ennél sokkal többet tudnak ezek a szövegek.
A régi szövegekre gondolsz, vagy a mostaniakra?
Mára kicsit több a konkrétum a szövegeiben, ami nem ront rajta, csak kicsit átstrukturálja. Ő is olyan életet élt végig, hogy nem szakad meg nap-mint-nap a röhögéstől. Éppen ezért a mostani anyag sem egy rózsaszín Barbie-szobába való, hanem komolyságot és mélységet hordozó alkotás.
Talán éppen ezért kellene ráereszteni egy Barbie-szobára. De, keveredjünk ki a jelenből: Te mikortól, honnan ismered Lacát?
Arra nem emlékszem, mikor és hol ismertem meg Lacát, de azt tudom, hogy volt valami magától alakuló természetes rezonancia, aminek eredményeként, ha megszólítottam, abból mindig izgalmas dolgok születtek. Nem volt ez olyan klasszikus összejárás, hanem időnként eszembe jutott valamire megkérni, és ebből olyan dolgok születtek, amik erősítették azt az érzést, hogy mindig is együtt dolgoztunk. Kiállítás megnyitókra szoktam akkoriban, a ’80-as években felkérni. Csinált például az Öcsikével [efZámbó], meg Wahornnal perfomanszokat. De volt olyan is, hogy nem ért rá, ezért adott egy szöveget, ami magnóról ment, és arra csináltunk kiállítás megnyitó performanszot.
FeLugossy mindig is jelen volt a kortárs művészetben. Te merre bóklásztál az elmúlt két évtizedben?
Én a főiskola elvégzésétől tizenöt éven keresztül alkalmazott grafikusként dolgoztam, és nem csináltam önálló műveket. Csak véletlenül, néha-néha találkoztam a régi arcokkal. ’84-85-ben működött a Hús zenekar, aminek közös gitárosa volt a Bizottsággal. Akkoriban és gyakorlatilag Szentendrén laktam Jonival, és együtt mozgott mindenki. Bár mi Jonival leginkább csak horgásztunk: ő mindig fogott halat, én meg soha. Akkor Laca is ott lakott, és jól ismerte a Hús zenekart.
Aztán a Hús „elfogyott”...
Amikor vége lett a Húsnak, akkor megfogadtam, hogy – mivel zenélni szeretek a legjobban, ezért – nem fogok zenélni, mert rááldoznék mindent, és belehalnék.
Meddig tart ki egy ilyen önerőszakoló fogadalom?
2004-ig úgy tűnt, hogy ez egy fiatalkori lángolás volt, letapasztottam, mint a csernobili katasztrófát a betonszarkofág. De az én szarkofágom szétrobbant, amikor beszabadultam egy hangszerboltba… nagy tarolás volt. 2006-ra elkészült egy új anyag, amiből összeraktunk egy cd-nyit. Aztán jött a következő lépés: ha kész a cd, mit lehet vele csinálni?
Kiadni és beadni a Zeneműboltba!
De ezt én nem akartam. Bekerült volna egy olyan ordító tömegbe, ahol teljesen elvész… az én kedves alkotásom. Akkor kitaláltam, hogy csinálok egy könyvet, hiszen a munkám is könyvtervezés. A reklámszakmai gyakorlat alapján azt gondoltam, hogy olyan könyvet csinálok, ami szolgálja a hanganyagot. Aztán munka közben elfelejtettem a rafinált szakmai gondolkodást, egyszerűen a saját „kincses dobozomat” akartam összerakni, amiben minden benne van. Aki bújt, bújt, aki nem, nem!
A végeredmény a Húshangok című kötet. Zavarba ejtően sokszínű, sokrétegű munka, amivel sikerült meglepned mindenkit.
Három évig csináltam a kötetet, mert olyat akartam, ami kompromisszummentes. Aztán rájöttem, hogy ehhez szükség van olyan emberekre, akik el tudják magyarázni, hogy mi ez. Olyan szakemberek kellettek, akik hitelesek a szakmában, de közük van hozzám. Nagyjából tudtam, kikkel akarok együtt dolgozni, de, mert a zenei cd-k is fontosan voltak, azon törtem a fejem: ki tudna erről hitelesen és értelmesen mondani valamit? Ne egy udvarias álszöveget, hanem valamit, ami üt.
…?
És akkor ugrott be Laca! Irány Sárospatak. Előtte tíz évig nem találkoztunk, de ez egy pillanatig sem zavart senkit. Írt egy bevezetőt, és kitalálta, hogy készít velem egy interjút. És elkezdődött egy intenzív együttmunkálkodás, ami túljutva az én dolgaimon, most Lacát állítja a középpontba.
Miként fogalmaznád meg a könyv, a zenék, a készülő feLugossy dupla-cd "üzenetét"?
A könyv összességében arról szól, hogy minden relatív. Ez önmagában nem nagy felfedezés, de ad egyfajta válasz arra, hogy miként relatív minden. És miként lehet, lehet-e ezt a relativitást irányítani?
Mindketten tudjuk, hogy lehet irányítani…
Sőt, lehet ezzel visszaélni is, mert, amivel meg akarlak etetni, azzal igenis meg tudlak etetni, ha én vagyok a művész te pedig a közönség; vagy, ha te vagy a közönség és én a művészettörténész. Ha valakinek az a dolga, hogy etessen, és jól csinálja, akkor azt elfogadja a közönség, és még a tíz ujját is megnyalja etetés után.
