Legutóbbi pécsi látogatásunkkor elhatároztuk, hogy ezúttal hanyagoljuk a Kulturális Főváros Projektet, minden dilemmájával együtt, és kávéházi lesre indultunk helyette.

A Café Dante nagy port kavart bezárása óta ugyanis nincs kedvenc kávézónk a városban. A felhozatal viszont nem olyan rossz: megnéztük a legújabbat.
A Király utcai Cool Tour Café három emeleten és a szomszédos, szintén a kávézóhoz tartozó teázóban fogadja a vendégeket. 

A szervezők a padlástól a pincéig hasznosították a házat, és a hasznosítás módjára sem lehet panasz: a belső terek tervezésekor tekintettel voltak a belvárosi műemlékház jellegére, de nem féltek azt a saját igényeik szerint alakítani. A kávézó berendézében a divatos romkocsma-koncepciót követi, nagyanyáink nappali szobáit ötvözve az általam csak „szoc-retro”-nak becézett bútordarabokkal, amelyek közül nem hiányoznak a kényelmes kanapék sem: a kávéház imázsának kialakításakor inkább az otthonosságot, mint a „végletesen egyedi” megoldások alkalmazását választották. 

Utóbbit nem is hiányoltuk különösebben. Elég volt csak az eszünkbe idézni a budapesti Csendes kávézót (az Astoriánál), ahol véleményünk szerint kissé elszaladt az alkotókkal a sokféleképpen értlmezhető kreativitás lova: nem vagyunk benne biztosak, hogy a falakon fürtökben lógó féllábú műanyag játékbabák feltétlenül szükségesek ahhoz, hogy jó hangulatban költsük el a délelőtti kávénkat, a gyermekkorunk biológia szertárából ismerős, kibelezett emberi testmodell társasága pedig kifejezetten zavart minket legutóbb, de ez persze lehet ízlés kérdése is. 

A pécsi Coolt Tour Café ilyen hibába nem esett, de azért volt néhány dolog, amit itt is kénytelenek voltunk nehézményezni. A világítással már az első ittjártunkkor is gondunk akadt: a kávézó kisebb-nagyobb szobáiban és zegzugaiban csillárok és régi álló-illetve asztali lámpák biztosítják a hangulatvilágítást. Ez nyilvánvalóan a meghitt beszélgetéseknek kedvez, ami önmagában még nem lenne gond. 

A baj csak az, hogy ennél erősebb fényt kifejezett kérésünkre sem tudtak előcsalni az kávézó alkalmazottai. Nyilván a vendégek többsége nem dolgozni jár egy kávéházba, de mi régimódiak vagyunk, és vannak ilyen igényeink: például szívesen átfutnánk pár oldalnyi anyagot, amire aznap szükségünk lesz, esetleg elolvasnánk egy kávé mellett az újságot. 

Miután sikeresen (kislámpák próbálgatásával, konnektorkereséssel, pincérek zaklatásával) túljutottunk a „nem látunk – nem olvasunk” problémán, az itallapot kezdtük tanulmányozni, és ettől némileg felvidultunk. A kínálattal kapcsolatban semmi kifogásunk nem lehet, az árakkal kapcsolatban végképp nem: a Coolt árai még pécsi viszonylatban is jutányosnak számítanak, és a kávéjuk is nagyon jó. 

(Az előbbinek nyilván ahhoz is köze lehet, hogy nemrég nyitott a hely, de az már most is látszik, hogy a kávézó a későbbiekben sem fogja halálra terhelni a pénztárcánkat). Fentiek az alkoholtartalmú italokra is vonatkoznak, az egyetlen sör kivételével, amellyel testvérek között is majdnem kétszer rosszabbul járunk, mint más, hasonló kaliberű pécsi kávézóban vagy kocsmában. 

Az itallap mérsékelt árai közepette olyannyira szembetűnő volt ez a kivétel , hogy megkérdeztük róla a tulajdonost, Róbertet is, aki úgy nyilatkozott, hogy az ő számára„lelki dolog” ez az ügy: „Nekem az a filozófiám, hogy ha egy üdítő kétszázötven Forint, akkor ne legyen háromszáz Forint egy korsó sör. Ha sört olcsóbban adnánk, akkor különben is annyian lennének, hogy megfulladnánk.” – ebben egyébként mi sem kételkedünk, forgalom van. 

Ha már úgyis beszédbe elegyedtünk Róberttel, megpróbáltuk egy kicsit faggatni a Coolt Café kulturális oldaláról is. (Itt jegyeznénk meg, hogy a kávézó névválasztása nem nyerte el a tetszésünket. Nem feltétlenül az angolos írásmóddal van a bajunk, de szerintünk kitalálhattak volna valami szerethetőbbet és frappánsabbat. Nem is szólva arról, hogy a kultúra szóban rejlő lehetőségeket számtalanszor kihasználták már egyéb helyütt, a kult-túrától elkezdve a cool-túráig. 

Nem hiszem, hogy feltétlenül szükség volt még egy ilyenre.) „Nálunk a program az, hogy nincsen program. Olyan helyet csinálunk, ami önmagában is egy program, az összes többi már csak fűszer.”– mondta el a tulajdonos, akivel a kávézó szomszédságában lévő teaházukban beszélgettem. Egyébként ez is kedves, hangulatos hely, a budapesti Syrius teázóra hasonlít: kellemes színek, sok párna, lehet a földön ülni, és lehet teát inni, legalább negyven félét, kis kancsókból és teásfindzsákból. 

Ettől még nem lesz kultúrház egy kávézóból – mondhatnák a szkeptikusok, és igazuk lenne, de a hely, ne feledjük el, még csak öt hónapja nyitott, és rengeteg ígéret kapcsolódik hozzá a tulajdonosi kör részéről: áprilisban a Sirállyal, májusban a Tűzraktérrel szeretnének egy hónapos csereprogramot megvalósítani, és tervben van a pincehelység koncertteremként való hasznosítása is.
 
„Nem gondolkozunk skatulyákban. Lesz vasárnaponként kézműves bazár, hétfőnként kvízvetélkedő, nyáron kertmozi. Színház, kiállítás: ezek sztenderdek. Életszerű, otthonszerű valamit szeretnénk, ami ennél közösségibb.” – mondta el Róbert, aki nem fejtette ki konkrétan minden ötletét , de megnyugtatott, hogy rengeteg van a tarsolyukban. 

A kávézóról alkotott benyomásunk kicsit hasonlít arra, amit a Kulturális Főváros egészéről gondolunk: nincs még igazán kiforrva a dolog. Adottságok, ötletek és ígéretek vannak, van botrány (a kávézó és a szomszédság, illetőleg a városvezetés közt dúló sajtó-és bírósági hadjáratra szánt szándékkal nem tértem ki), és lesz – legalábbis szeretnénk, ha lenne – valamiféle kulturális mozgás is. Nem azért, mert mostanában menő ezzel a szóval dobálózni: megvalljuk, mi sem szeretjük a „kultúrát”. A jó könyveket szeretjük, a színházat, a szép képeket, az ügyes zenéket, és a többi. Reméljük, hogy előbb-utóbb ilyesmiben is részünk lehet Pécsett a kulturális évben.