A The Irrepressible legalább olyan furcsa állatorvosi ló a zenében, mint a Tiger Lillies; és legalább annyira látni is kell, nemcsak hallani, mint a tavaly szintén a Trafóban koncertező brit kollégákat.

Aki tehát látta az „elnyomhatatlan” összművészeti élményre nevében is utaló tíz tagú zenekar „Light&Shadow Spectacle” címen futó fellépését – mert nem, nem együttesről, csapatról, társulatról, sztárocskákról van itt szó, hanem klasszikusan hangszerelt ensemble-ról, és képzett hangú, magas tónusokat is tisztán uraló énekesről – számon kérheti ugyan a produkción a látvány és a hangzás monotonitását, de a minőséget és az eklektikus elszántságot semmiképp.

Ezek ugyanis maradéktalanul meggyőzhették még azt is a hét év zenélés után 2010 felfedezettjének kikiáltott, a zeneboltok polcain nehezen elhelyezhető The Irrepressible szokatlanságáról, aki szerint pár, a plafonról lelógatott, olykor kialvó izzó, illetve néhány óriástükör a színpadon még nem Greenaway zsenialitása, de igazából felkavaróan eredeti fény-árny-játéknak sem elegendő.



A glam-rock, a black és gothic metal, valamint leginkább az Ollókezű Edward és a Holló-széria kösztümjeit idéző fekete „báli ruhák”, még a meztelen felsőtestű hegedűs és fuvolás „fiú-lényeken” is magasra tupírozott frizurák, az ezüstösen csillogó maszkok, a magasított nyakú, a fényt a néző szemébe tükröző gallérok mozgás nélkül is ünnepélyes keretbe foglalták az egy ablak üvege mögött, majd a színpad közepén minden mozdulatát kitartó, minden szemrebbenésének nyomatékot adó énekest. vérbeli gitáros-énekes ikon: ez a világ az övé, a zenészek furcsán hajlongó növényekként, szaggatott mozgású bábokként felé forulnak, neki hajbókolnak a koncert során.


Fény és árnyék, pillanat és örökkévaló, szerelem és elmúlás (mert hát a Jamie nevet többször emlegető dalszövegek sem a posztmodern cinikus lázadását képviselik) barokk zenedobozán belül, egy zenei camera obscurába kerülhettünk, ha átengedtük magunkat a letisztultan adagolt érzéki örömöknek.


Ez a világ, ezek a zenészek olyan bábok, amelyek saját bevallásuk szerint is csak a színpadon kelnek életre; ezt az éledező ösztönt közvetítik a néző felé. Nem hinném, hogy bárki is csalódottan jött volna ki a teremből, mégha elavultnak, kimódolt utánérzésnek találta is az AHA-s, Alphaville-es, Johnny Casht és David Gahant sem épp tagadó tónusokat valamint gesztusokat az előadás zenei világában, koreográfiájában.

A jó kedvvel, valódi köszönettel játszott ráadással a színpadról lelépő, magukat a Trafó kávézójában emberként is megmutató művészek azon kevés fellépők közé tartozhatnak, akiknek show-jához nagyszerűen illenek a köszönetképp bedobált fehér és piros rózsák, és akik feltehetően még örülnének is ezen teátrális, némileg elavult gesztusoknak a közönség részéről.

De ez már akkor jutott eszembe, amikor kilépve az esti sötétbe Rosie Reed hegedűs csillámló arccal még odaköszönt nekem, a távozó nézőnek: „Thank You for coming.” Majd igazított egyet szőke, magasra tupírzott haján és utánam fújt egy leheletnyi füstöt. Én pedig kénytelen voltam rádöbbenni: vele ellentétben képtelen leszek a varázslatra, és felhajtani akárcsak egyetlen szál rózsát is a budapesti éjszakában.