A Nyolcak festőiről kis nyomozás árán sok mindent megtudhatunk. Furcsa paradoxon, hogy arról a legkevesebbet, aki a legtovább élt. Orbán Dezső százkét éves is elmúlt, amikor, 1987-ben Ausztráliában elhunyt. Molnos Péter művészettörténésszel a Pécsre tervezett Nyolcak kiállítás kapcsán beszélgettünk.
Már a tízes évek végén jelentek meg olyan összefoglaló munkák, melyekből kimaradt a neve. Mindenki kicsit lekicsinylően bánt vele, azt mondták, hogy ő a „legszerényebb tehetség”, ami persze csak félig-meddig igaz. Mondjuk, ha Pór Bertalan életművét megnézzük, akkor Orbán erősebbnek tűnik, a többiekkel viszont nem biztos, hogy versenyeztetném. Aztán, évtizedekkel később meg azért vált fontossá, mert megélhette azt, hogy a Nyolcak, mint a magyar progresszió első csoportja újra fontos lett, és elkezdték felkutatni a még élő szemtanúkat. Felvették a kapcsolatot Orbánnal, de akkor is elsősorban forrásként tekintettek rá, és művészként „nem jött be”.
Tényleg annyira szerény tehetség lett volna?
Berény és Tihanyi egyszerűen jobb festők voltak, másrészt Orbán autodidakta: a szokásos utat kihagyta, Párizsban 1906-ban beiratkozott ugyan a Julien Akadémiára, de két hét után rájött, hogy ez nem neki való.
Valószínűleg már Párizs előtt összejött Berényékkel, de a festészettel való kapcsolata ott indult, hogy a rosszul tanuló Gulácsy Lajos osztálytársa volt, abban az időben, amikor a Gulácsynak volt az a híres esete…
Ezt most biztos tudni kellene…
Gulácsy beküldte az egyik képét kiállításra a Műcsarnokba, de nem írta fel sehová, hogy tulajdonképpen mennyi idős. Lehetett vagy tizenöt éves, és beválogatták, kiállították a képet! Nyilván tetszett Orbánnak ez a dolog, ahogy a problémás diáktársból „valaki” lett. Gulácsy elkezdte tanítgatni, sokat beszélgettek a művészetről. Éppen ezért a kezdeti Orbán képek – mint azt a korabeli kritikusok is észrevették - teljeses Gulácsy-sak.
Nyilván mindenkitől hallotta, hogy Párizs, Párizs, Párizs… Szerencsénkre ez egy elég jól dokumentált időszak, mert egy visszaemlékezésben leírta a párizsi élményeit. Akkoriban lett a nála fiatalabb Berény Orbán számára a nagy mentor, persze ennek kapcsán azt is leírja, hogy elég lekicsinylőek voltak vele a többiek. Akkor mindenki ott volt, Kernstok, Márffy… ő volt a „kis Orbán”. Berény ráadásul mindenben megverte, Orbán leírja egy helyütt, hogy Berény még billiárdban is sokkal jobb volt: gyakorlatilag egyetlen partit sem tudott megnyerni.
Mit látott Párizsban, mármint a magyarokon kívül?
’906-tól kezdve gyakorlatilag minden évben kiment Párizsba. Berény bevezette őt a Gertrude Stein Szalonjába, ahol találkozott Picassóval, Modiglianival, a galériákban látta Van Gogh, Matisse, Cézanne festményeit. Orbánt nagyon inspirálta mindez. Ebben a néhány, Párizsra figyelő évben összefonódik a sorsuk. Kitalálták a MIÉNK-et, amiből aztán kivált a Nyolcak. Talán ez volt az első olyan csoport, ahol tudatosan megszervezték a sajtó behergelését.
Rendes PR-munka…
És nem csak az, szerintem ezt a polgárpukkasztó festészetet is teljesen tudatosan választották. Nem beszélünk eleget arról, hogy honnan, miért a vállalt fauve-hatás, miért az erős, primér színek… de, szerintem a száz évvel ezelőtti kiállítás-dömpingben - amikor akkora kiállítások voltak a művészetileg fontos városokban, ahol több ezer kép volt egyszerre kiállítva- igazán csak azokat a képeket lehetett észrevenni, amik ordítottak. 1909-ben decemberben megindultak, és egy nagyon kemény újságíró-bagázs állt addigra mögöttük. Ráadásul volt egy olyan gyűjtő csapat, amelyik vásárolta is őket… mármint a képeiket.
…ez félig meddig családi alapon ment. De egyébként ennek a festészetnek a támogatói a haladó zsidó polgárok voltak. Ha ők nem lettek volna, akkor nem lett volna ez a fajta festészet sem. Persze, ez az olyan hagyományos festőkre is igaz, mint Rudnay Gyula (1878-1957). Vannak listák arról, hogy kik vásárolták a képeket, tehát erről elég pontos képet alkothatunk. A vásárlók közé tartozott például „Lukács papa” is, hiszen Lukács György is ahhoz az író-esztéta csapathoz tartozott, amelyik a Nyolcakat „nyomta”. Éppen ezért Lukács papa időről-időre bevásárolt, van például az egyik Lukács-szalonról olyan fénykép, ahol ott lóg a falon Kernstok Magányos lovasa.
Zsidó nagypolgárok nélkül nem lennének Magyar Vadak?
Itthon a modernizmus kis túlzással egy zsidó kulturális belügy volt. Ők álltak a modern irodalom és a modern festészet mögé is. Persze sajnos ez sem jelentett túl sokat. Nagyon sokszor azt látjuk, hogy elindul egy ígéretes tehetség, egy ütős művészi karrier, erős képekkel, aztán valahol kibicsaklik, elpuhul a dolog… Ennek egyik oka az lehet, hogy megházasodtak, és el kellett tartani a családot, a másik ok pedig, hogy nem volt felvevő piac. Franciaországban ez másként működött, ott egy-egy kép gyakorlatilag a festőállványról került egyből a gyűjtőhöz.
Ennek köszönhető, hogy megmaradtak a festmények?
A Nyolcaktól is nyomasztóan kevés munka maradt meg. Sok képről tudjuk, hogy létezett, de aztán szőrén-szálán… Ráadásul főleg a nagyméretű képek!
A kisméretű kép elfér, nem sok vizet zavar. A nagyméretű műveket, ha nem sikerült eladni, akkor tették ide-oda, de nemigen vitték magukkal, s amikor már nagyon nem tudtak vele mit kezdeni, akkor felvágták a vásznat, és festettek rá másik képet. Egy francia festőnél ez azért elképzelhetetlen, mert a festőnek nem volt erre lehetősége, hiszen a kép a gyűjtőhöz került, gyakorlatilag azonnal. Sok festő egyébként is hajlamos arra, hogy a nem is túl régi műveit megtagadja. Berénnyel is ez a helyzet, a legnagyobb kompozíciói részben ezért nincsenek meg. Orbánról ugyanez elmondható. Például nincs meg, lappang a harmadik Nyolcak kiállításon bemutatott akt kompozíció, amiről még karikatúra is született. Bér Rezső (1875-1925) rajzolta. „Szemináriumi igazgató (a kispapokhoz): „Látják, kérem, ezek azok a híres asszonyi testek. No, ugye, hogy nem ébresztenek magukban bűnös gerjedelmeket?”
A nyolcból négyen nyakig benne voltak a Tanácsköztársaság körüli ügyekben. Ez aztán mindent amortizált, aminek köze volt a baloldalhoz. Így ez a művészeti mozgalom is diszkreditálódott, mert „kvázi” szellemi téren hozzájárult a Tanácsköztársasághoz.
Orbán hogyan vészelte át a kommün utáni időszakot?
Orbánnal szemben sem lett semmi komoly retorzió, és általában nagyobb volt az ügyeknek a füstje, mint a lángja.
Később pedig kivándorolt Ausztráliába, de miért pont oda?
Állítólag nem oda akart menni, de ez volt a lehetőség, amivel aztán szerencséje is lett, mert Ausztráliában annyira nem létezett festészet, hogy amikor odaért, és mondta, hogy festő, akkor szobafestő-mázolónak hitték. Így történhetett, hogy - finoman szólva - nem túl erős festményekkel is gyakorlatilag ő az ausztrál festészet nagy öregje. Egy csomó könyv megjelent róla, ő is írt könyveket, nagy, hosszú riportfilmek készültek vele...
Századik születésnapján kitüntették…
Mindent megkapott. Több órányi filmfelvételt küldtek róla Ausztráliából, bennük olyan kedves jelenetekkel, ahogy közel száz évesen, reszkető kézzel pasztellkrétával matat, mintha apró hangyákat kergetne a fehér papíron.
Ausztráliából kerültek/kerülnek vissza képek?
Barki Gergely kollégám elkezdett nyomozni az Ausztráliába kivitt Orbán képek után, mert azt tudtuk, hogy vitt magával festményeket, és azok kiállításokon is szerepeltek. Ezek közül néhányat sikerült is megtalálni. Brutálisan jó képek kerültek elő, és ez hatalmas dolog lehet a pécsi kiállításon… persze csak akkor, ha a csillagászati összegű szállítási és biztosítási költségeket sikerül előteremteni.
Összességében ezek szerint Orbán jóval fontosabb annál, mintsem kortársai hitték?
Orbán életműve hozza a jó középszert, viszont van néhány olyan képe, amelyik nagyon-nagyon erős. Ha jól oda lesz téve a kiállításba, akkor az reveláció. Ezeket a képeket a harmincas évek óta nem látta gyakorlatilag senki, mi is csak azokon a fényképeken, amiket megkaptunk róla.
