Aztán kiderül, hogy a narancs tegnap volt, az aktuális jelszó már a bársony. (Vagy fordítva?) Közben pedig mindig van, akit rossz jelszóval, sőt, jelszó nélkül is beengednek.

Persze nem tudhatom, hogy a Bárkába nagy formátumú, egész gyártereket elfoglaló Shakespeare előadásaival és workshopjaival visszajáró brit Tim Carroll rendezésébe bele kell-e hallanom a honi magyar aktualitásokat, hiszen a rendező a Bárka Hajónapló összeállítás alapján is a meghökkentést, a színház azonnali, a nézőből ellentétes érzéseket kiváltó hatását részesíti előnyben az aktualizálás és egységes értelmezés helyett.

Azért mégsem zárnám ki, hogy Upor László dramaturg, vagy a fiatal rendezőként végzett tolmács, Berzsenyi-Bellaagh Ádám, illetve a Bárka jól összeszokott stábja ne súgott volna számos alapszövegen kívüli humorforrást a rendezőnek. Például az amúgy szünet előtt a Stúdióba levitt, valóban pincében játszódó „titkos” összeesküvés-jelenethez, ahol az alattvalók épp a király megdöntésén, a demokrácia megalapozásán és egyben a bankrendszer kiépítésén fáradoznak. Mindamellett, hogy a narancs és a bársony jelszó aktualitása nem tisztázott, és hogy van, aki feleségével épp színházba igyekszik, így nincs túl sok ideje a gyertyák fényénél esküdözni, mások pedig inkább az aranytömböcskéket símogatnák a papírváltók kiállítása helyett, az amúgy 'selyemgatyás pávián'-nak minősített király (Seress Zoltán) lehengerlő modorban tör át az őrségen, az 'uralkodói orrhossz' mindent vivő jelszavával, és az őt kísérő prostituálttal, hogy a lázadásááért kivégzett Bradshaw koponyáján (az előadás egyik tulajdonképpeni főszereplőjét) bemutatott nekrofil pornóbetéttel erődemonstráljon egyet.

Még a színházból kijövet is sokan azt elemezték, hogy bizony-bizony, egyik rendszer után jön a másik, ami nem feltétlenül lesz jobb, mint az előző. Az abszolutizmus és a köztársaság, de még a kommunista ideál sem mentes a mindenféle visszaélésektől, az egyenlőtlenségek nem tűnnek el, az erőszakos hatalomváltásoknak pedig vége-hossza sincs a történelemben.

Ezt azonban sokan sokféleképp megírták már, csak amíg mondjuk Büchner a párizsi forradalom feltartóztathatatlan mészárszékké válásával példálózik a Danton halálában, addig kortársunk, Howard Barker Stuart Károly korába megy vissza, ahol Miltonnak és Bradshawnak hívták az összeesküvőket és puritanizmusnak a szocialista-kommunista eszméket hirdető köztársaságpártiságot. Barker darabja nemcsak témaválasztásában, de egész dramaturgiájában, nyitottságában hajaz a büchneri elődre.

A dialógusok magyar nyelven is érdekes elegyét adják a Mucsi-Spolarics vagy Seress-Parti páros tolmácsolásában oly természetesen megszólaló káromkodásoknak, barokkos körmondatkban megfogalmazott gondolatilag telített filozofálásoknak, ceremoniális udvarisakodásoknak, míg a jeleneteket szertartásosan és a letűnt "napkirályi" korok színházi hagyományát idézve egy komornik-féle konferálja fel.

Az elidegenetésre játszik rá a görög amfiteátrum-hagyományt furcsán felidéző vasketrec is, ami a nézőtéren ülőket elválasztja a szereplők vérében és kételyeiben nem szűkölködő történelmi „cirkuszi arénájától”. Ám ahogyan az egyes ember sorsa részleteiben is furcsa fordulatokat vesz a mindig fordulatos történelmi helyzetbe ágyazva, és ahogyan önmagát is több perspektívából érzékeli minden szereplő, ugyanúgy a közösségi élmény lehetetlenségére is reflektál ez a kalicka-megoldás: nemcsak a közönség sorait, de még a sorok egyes szegmenseit is elválasztották egymástól, mintha ezzel is hangsúlyozná az előadás, hogy nézőként az egyedi értelmezés börtönébe vagyunk zárva.

Valóban, Barker nyitottságát Carroll olyan módon kívánja megőrizni, hogy mindenki úgy távozzon a nézőtérről, „érdekes” darabot látott. Lehetséges az általános, egységes értelmezés, még az egyes történetek és a történelmi háttér is összerakható; mégis barokkosan túlburjánzik az élmény a jellemek és életutak fordulataival, a nyelv eklektizicmusával.

Ilyen eklektikus jellem Bradshaw özvegye is (Spolarics Andrea), aki a jó és a rossz elkülöníthetőségének megkérdőjelezőjeként látszólag mindent megtagadva szerzi vissza a királygyilkosság miatt kivégzett férje testének darabjait, miközben egy királypártit (Kardos Róbert), akit a királyellenes összeesküvők ellen elkövetett merénylete miatt csonkíttat meg az általa védelmezett hatalom, férjeként és születendő gyermeke apjaként visz haza.

Én a magam részéről ezt a női jellemet, az általa az életre és újrakezdésre, küzdésre mondott igent viszem magammal; a nőiség Spolarics által megmutatott kaleidoszkópszerűségét, akinek ellenpólusa Devonshire (Parti Nóra), a király harsány, kemény hangú ágyasa, aki a koldusoknak saját lelki nyomorán példázza: nem minden a pénz.

Devonshire magtalan, Lady Bradshaw nem. Példának okáért addig tudatlan lánya eltökéli, hogy gondozza apja hagyatékát, folytatja munkáját, terjeszti az általa hirdetett ideálokat. Ettől még nem lélegzünk fel, hiszen a látszólag őrült özvegy és élatútja kétségbe vonja egész civilizációnk fejlődését, az emberi nem és története működésének racionalitását. Nem először és nem is utoljára; és ezen semmilyen forradalom nem segít, legyen mégoly bársonyos, esetleg „narancsos”.



Bemutató: Bárka Színház, 2010 február , 19.00 
               3 óra, egy szünettel

Előadások: 2010. március 19. (P), 20. (SZO),
                                  31. (SZE), 19.00