Mától hetente jelentkezik a kulturpart.hu új rovata, amelyben az elmúlt egy-két, és a következő pár hét dvd-megjelenéseiből ajánlok ki nektek néhányat. Kissé eklektikus az ízlésem, lásd alább: nálam simán megfér egymás mellett Bergman és a trash horror - akit ez zavar, jókívánságait küldje az email címemre.
Ahol a vadak várnak
(Where the Wild Things Are, USA, 2009)
Az Ahol a vadak várnakban nincsenek felesleges szavak, monológok, narráció. Nincs segítség. Ez Maurice Sendak archetipikus, klasszikus, minimalista gyerekregényének gyémánttiszta adaptációja. Szörnyűségesen őszinte, amint megválaszolhatatlan kérdésekkel bombázza a nézőt; gyerekekről, felnőttekről és a felnőtté válás horrorjáról mesél elképesztő erővel.
Sendak, az író főleg megtestesült Holocaust-mementóként közismert, és még ez a mesekönyve is olyan, mint a koncentrációs tábor cellafalaira írt imák gyűjteménye.
A gyermekkor végének fantazmagóriája: apák utáni kutatásról, a világvégét hirdető tanítókról, széthulló családokról, majd a világ az egyénbe vetett hiten keresztüli helyreállításáról szól. Nyugodt, csodálatosan visszafogott, és éppen emiatt hátborzongató mód lenyűgöző film.
És az örökbefogadást is gondoljuk át:
Az árva
(The Orphan, USA, 2009 - Blu-ray)
Nem emlékszem, hogy tavaly bármelyik filmen jobban szórakoztam volna, mint miközben Az árvát néztem - efféle groteszkbe hajló, véres-rosszindulatú, mégis sötéten humoros horrorfilmet mostanában már csak nagyon ritkán készítenek az amerikaiak (félreértés ne essék, nem ez volt tavaly a legjobb film, mindössze a legszórakoztatóbb). A "hirtelen-lett-egy-gyerekem-de-hibás-és-most-visszaváltanám" horrorista alműfajnak számos példánya létezik, kezdve a klasszikus Bad Seed-del (1956), általhajtva az Ómen-en (1976), és beleütközve Joseph Ruben Good Son-jába (1993).
Az Orphan-ban megvan az a fekete, kegyetlen lendület, ami kiveszett a mainstream horrorfilmből: néha nagyon is tabuszélen sétafikál (át nem lépi őket, annyira azért nem bátor), a vérontást meg jókedvvel műveli. Kedvvel fetreng ugyan a műfaji klisékben, de jópárat kifordít, sőt túlhúz: a film csavarja az egészet átlódítja grand guignolba, néhány másodpercig szóhoz sem fogsz jutni, "ne neeeeem, ennyire nem eshetnek túlzásba", de aztán az ember rájön, hogy nagyon is passzol a film vágtató agyamentségéhez.
Hollywoodi neo-horror:
Halloween 2 és Fűrész VI
(Halloween II, Saw VI)
Rob Zombie két évvel ezelőtt megpróbálta újraértelmezni John Carpenter 1978-as klasszikusát. A film hatalmas siker volt, de a horrorrajongókat a végletekig felidegesítette. Michael Myers ikonikus alakjából white trash idiótát csinált, és úgy általában felesleges tulajdonságokat aggatott, idegesítő tikkekkel átkozta meg a legendás horrorszéria karaktereit.
A bevételt számolván természetesen a hollywoodi producerek ragaszkodtak a folytatáshoz, amely egy szinte leírhatatlanul rossz, nézhetetlen, nagyképű forgatókönyvírói és rendezői megoldásokat, suta momentumokat és egész egyszerűen bődületes marhaságokat tartalmazó katyvasz lett. Már csak ezért is érdemes megnézni, Hogy ne csináljunk (horror) filmet! címszóval. Ugyanez érvényes a Fűrész-széria legújabb darabjára - már csak azért is látni kell, hogy vénemberként majd elmondhassuk, hová jutott a műfaj a huszonegyedik század elejére - hogyan lehet a fantáziátlan kegyetlenségből eszméletlenül jól megélni.
Bergman önkéntes száműzetésben:
Kígyótojás
(The Serpent's Egg, német-amerikai, 1977)
Bergman a hetvenes évek végén elmenekült Svédországból az adóhivatal elől. Külföldön négy filmet készített, ezekből kettőt (Kígyótojás (1977), Jelenetek a bábuk életéből (1980)) Németországban. Széteső, skizofrén alkotások, amelyek jól visszatükrözik a rendező akkori mentális állapotát. Bár nem tartoznak a legjobb Bergman-filmek közé, kuriózum-voltukban megkerülhetetlenek.
A Kígyótojás a paranoia, a pszichikai széthullás és az egész társadalom ideológiák általi megmérgeződésének filmje. A főhős, Abel (a nemrégiben elhunyt David Carradine alakítja), éppen úgy mint Bergman, tisztában van vele, hogy szétesik körülötte minden, mégis kénytelen a világ felé egy konzekvens személyiség képét vetíteni. A dolog iróniája abban rejlik, hogy Abelnek, Bergmannal ellentétben, nagyon is megvan az oka a paranoiára, őt valóban manipulálja és megfigyeli az ébredő nemzetiszocialista rém - bár hogy Bergmannál ez az egész végül is a nyomát szaglászó adóhivatal analógiája, ez meglehetős arroganciát feltételez részéről.
Cool komédia:
Jó estét, Mrs. Campbell!
(Buona sera, Mrs. Campbell!, amerikai-olasz, 1968)
A rovat eheti - sőt, legelső! - cikkét azzal a filmmel zárom, amelyet a hetvenes, nyolcvanas években évente legalább egyszer leadott az állami tévé, úgyhogy a nosztalgiára hajlamosak vevőköre szinte egészen bizonyosan lecsap rá. A címszereplő Mrs. Campbell egy olasz szépasszony, akinek gyermekét a felszabadító amerikai csapatok egyik katonája nemzette, de hogy pontosan kicsoda, arról a nőnek fogalma sincs. A háború után húsz évvel mindhárom potenciális apajelölt látogatóba érkezik Olaszországba, és kész is a káosz...
A szinészcsapatot, amelyet a film felvonultat, hívják sztárparádénak: Gina Lollobigida, Telly Savalas, Shelly Winters, Lee Grant, Phillip Leroy, satöbbi, satöbbi... Ilyen vígjátékokat ma már tényleg nem csinálnak: a kedves sztori tele okos, nagyszerű poénokkal, és az egészet az elegáns rendezés fogja csokorba.
