Napjainkban sokat vitatkoznak azon, vajon a három tenor közül ki is a legnagyobb. Ötven éve ez nem lehetett kétséges: a szakma és a közönség véleménye szerint a tenorok koronázatlan királya, "A hang" Beniamino Gigli volt, aki százhúsz éve, 1890. március 20-án született az Adriai-tenger partján fekvő Recanatiban.
Apja cipészműhelyében és a helyi fotós boltjában kereste meg azt a pénzt, amelyből Rómában képezhette magát. Huszonnégy évesen nyerte első énekversenyét, produkciója után a zsűri elnöke így kiáltott fel: "Végre megtaláltuk a tenort!"
Egy évvel később lábai előtt hevert Nápoly, 1918-ban már a milánói Scalában ünnepelték. 1920-ban debütált a New York-i Metropolitan Operában, jelképes őrségváltásként négy héttel azelőtt, hogy a nagy Enrico Caruso végleg elbúcsúzott volna közönségétől. Gigli tizenkét évad után távozott egy kicsinyes bérvita végén: a gazdasági válság tetőpontján a vezetés a gázsik csökkentésére kényszerült, amit a 100 ezer (akkori) dollárt kereső Gigli (egyébként a sztárok közül egyetlenként) nem fogadott el.
Itáliában tárt karokkal fogadta a fasiszta diktátor, Benito Mussolini, számos film készült vele és Európa-szerte sikerrel turnézott. A második világháború alatt visszavonult, irigyei mégis fasiszta vonzalmakkal gyanúsították, s csak hivatalos vizsgálat tisztázta. Gigli hosszabb utakra már nem vállalkozott, csak 1955-ben vállalt egy utolsó amerikai turnét, s teljes visszavonultságban élt 1957. november 30-án bekövetkezett haláláig.
1915-ben vett el egy római lányt, akitől két gyermeke született, lánya idővel elismert szopránénekesnővé fejlődött, s többször lépett fel apjával. A tenorkirály 1928-ban vásárolt birtokot szülővárosa közelében, a tengerre néző domb tetején épült ötven szobás villa ablakaiból szülőházát is láthatta, a környező erdőkben gyakran hódolt vadászszenvedélyének. Ha látogatói voltak, vidám ünnepeket rendezett, a magány óráit úszással, kártyával töltötte, szenvedélyesen gyűjtötte a képeket, szőnyegeket, bélyegeket és a ritka kéziratokat.
Sokak szerint máig a legszebb tenor birtokosa volt: a feltűnően puha, telített hang különösen a középső fekvésben érvényesült, s kiváló technikájának köszönhetően még pianóit is a koncertterem minden részén lehetett hallani. Drámai intenzitása, érzékenysége, kifejezőképessége még Carusónál is hatásosabb volt. A "nép énekesének" tartotta magát, ezért olykor fittyet hányt a bevett szabályokra: szándékosan "a karzatnak" játszott, áriáit önkényes díszítésekkel tarkította, mintha mindig egy kicsit nápolyi dalt énekelt volna.
Egyébként énekelt azt is: a kritika elszörnyedésére gyakran tűzött műsorára népszerű "slágereket". A színészi alakításra nem sokat adott, nagy áriák előtt a rivaldához lépve, széttárt karokkal, fejét magasra szegve kezdett az énekléshez, kiprovokálva a tapsot. Líraisága miatt kerülte az úgynevezett "forszírozott éneklést" - nagy vetélytársát, Giacomo Lauri-Volpit egyenesen üvöltő tigrisnek gúnyolta. Művészetét számos lemezfelvétel őrzi, amelyekből a technikai hiányosságok ellenére is fogalmat lehet alkotni arról, milyen volt "a világ legszebb tenorhangja".
