Szervét Tibor tavaly hosszabb időt töltött külföldön, mint azt nálunk szokás. Megkérdeztük tőle, mi mindenre elegendő az Angliában szerzett tapasztalat most, hogy újra több színpadon, többféle szerepben láthatjuk itthon.

Nemrég töltött hosszabb időt Angliában; most újra több színház különböző produkcióiban látható. Ezek szerint sikerült feltöltődni.
Nagyon jó energiák munkálkodnak bennem. Ezek persze idővel csökkennek, de többek között a külföldi útnak köszönhetően egészen sok alkalommal ’az erő velem van’, hogy a Csillagok háborúja fordulatával éljek. A három hónap nagyon sok pozitív impulzust adott. Megmutatta, hogy az nem jó, hogy sokszor úgy gondolja az ember húsz év munkaszerűen, akár kulimunka-szerűen színpadon és öltözőkben eltöltött idő után, hogy ennyi a világ: igenis van még a színházon kívül hely, ahol lehet tanulni, másokkal találkozni, élményeket befogadni. Másrészről gondosan vigyázok arra, hogy legyenek erőforrásaim itthon is. Hogy be tudjak emelni családot, barátokat, jó dolgokat, emberi történeteket, kapcsolatokat, filmet, a munkámba. Ezek mindegyike egy-egy input, beruházás, betáplálás ahhoz, hogy az ember aztán sokhelyütt ki tudja árasztani magából az energiákat.

Ebben mégis mekkora szerepe van a helyváltoztatásnak?
Nekem maga az utazás nagyon nagy dolog. Megfigyeltem, még csak egy hétre is utazom el nyaralni és más nyelven szólalok meg, mintha modulálódna a személyiségem. Engem ez annyira érdekelt, hogy ezért mentem el végül hosszabb időre. Az én angolul beszélő énem mögött kevesebb neurózis, megfelelési vágy, félelem, illetve kevesebb jövővárás van. Magában hordozza azt a többszáz éves nyugalmat, amivel az angolok kezelik az életüket, de mondhatnék kevéssé közeli példákat is. Tanulhatnék akár törökül, szanszkritül is, ugyanúgy lehullna rólam számos kényszer.

Mennyiben érzi magyar sajátosságnak az utóbbiakat?
Nem tudom magamban kettéválasztani, hogy mi a saját, mi a hozott, környezet- és kultúrafüggő anyag. Viszont úgy gondolom, sok félelmet hordozunk az itthoni nevelési módszereknek köszönhetően, amelyek lényege, hogy „ne csináld”, mert nem tudjuk, mi lesz belőle; mert nem tudjuk, ki áll fölöttünk és mit vár el. Ettől bizonytalanabb a véleményünk, kevesebb a kezdeményező készségünk, kevésbé merünk odafigyelni másokra. Pedig nem kell mindent nekünk ki- és feltalálni, helyette érdemes nyitottabban, bátrabban, befogadóbban élnünk. El lehet lesni, lopni a környezetünkből dolgokat, ahol az adott területnek hagyománya van, mindegy, hogy kukoricanemesítésről vagy színházról van szó. Mi mindent külön fel akarunk találni, ami borzasztó fölösleges erőfeszítés és -pazarlás.

Érzékel valamilyen elmozdulást a színház kultúrában elfoglalt szerepével kapcsolatban ’89 óta?
Őszintén szólva nem nagyon. Annyi biztosan állítható, hogy a 60-as 70-es években a színház platform volt a bátor emberek és gondolatok számára, de én ennek a korszaknak már nem voltam részese. A főiskola elvégzése óta nem érzékelem, hogy változott volna a színház ereje, de nehezebb elkapni, hogy mi érdekli az embereket, hiszen annyi információ van és, ugye már öt képernyő vesz körbe minket. Azt viszont nem érzem, hogy kisebb lenne a színház ereje, ha jó. Nem gondolom, hogy veszélybe került volna az ún. polgári színház helyzete.

Viszont a „hagyományos” színház megújítására történik kísérlet a nagy klasszikusokból írt Oidipusz gyermekeiben is. Milyen eszközöket emelne ki, amivel meg tudják szólítani a közönséget?

Ebben a darabban is nagyon nehéz megoldást találni a kar szerepére. Ez mindig megoldatlan, hiszen nehéz mind dramaturgiailag, mind nyelvileg, mind színpadilag kezelni. Valló Péter nagyon nagy ötlete az volt, hogy a kar egy család, akiknek az életterében lejátszódik egy történelmi kataklizma, egy hatalmi váltás, amit két halál előz meg. Az összeomlásban így folyton látjuk azokat ez embereket, akiknek az életét meghatározza az összeomlás. Ritka jó gondolat, nem véletlen, hogy Bálint András az öt legfontosabb premier közé sorolja az Oidipusz gyermekeit, és bárki látta eddig, azt mondja: „Aha, mostmár értem”. A görögök esetében ráadásul nagy nehézséget okoz a nyelvezet, hiszen még a felnőttek is nehezen boldogulnak a klasszikus sorokkal. A görögökre jellemző lelki nehézkedésnek ilyen szinten nyoma sincs az előadásban, Szálinger Balázs ’frankón’ fogalmaz, tiszták a sorsok, de az egész nem veszített az erejéből. Mint Térey János Asztalizenében, ahol a hétköznapi van költői formába öntve úgy, hogy a közönség érti, de gyönyörködik is benne. Az Oidipusz előadásnak is hatalmas ilyenfajta erényei vannak.

Sokan ’kellemes’-nek minősítették az eredményt. Ön hogyan látja, hogyan hat az előadás?

Kívülről nem látok rá, de nem gondolnám, hogy ez a legjobb szó... A darab és az előadás is arról szól, ami ma van; szakad kétfelé a világ. Leminősítünk az egyik oldalon, felmagasztalunk a másikon. Aki valahová bekerült, első dolga, hogy az alatta levőt kirúgja, pedig építhetne is rá. Kreón ebben a történetben ezzel a magatartással egy olyan lavinát indít el, ami eltapossa őt. A nyugati demokráciák is számoltak fel kultúrákat, otthon is öldökölték egymást, de most innen úgy tűnik, hogy 400 év elteltével értelmesen tudnak vitatkozni, beszélgetni egymással.

Mit fogalmazna meg célként Kreón szerepében?

Azt lenne jó láttatni, hogy ez egy érvényes és értelmes második ember a mindenkori király mögött, akit a történelem magával sodor. A színdarab sűrű, több generációt felölelve azt mutatja meg, hogy Kreón egyetlen döntése következményének liánjai hogyan szorulnak a torkára. A saját fia menyasszonyát ítéli halálra, elveszti tájékozódását, belebolondul a hatalom „rohadt” természetébe, ami elkerülhetetlenül zúzza szét őt, majd (a darabon kívül) egész családját, mert nem látja be a tévedését, vagy csak későn. Ezek szánni való jelenségek, nem is tudom, hogyan lehet elkerülni a hatalom Szkülláját és Kharübdiszét. „Aki nincs velem, az ellenem” – nehéz lélektani helyzet. Ebbe a becsavarodott, görcsös, ’mindig igazam van’ -állapotig kell eljutnom a szereppel.

Jut ideje olvasásra, utazásra, töltődésre könyveken keresztül?

Olvasok Jókait, aki sokszor elvarázsol, de most olvastam újra a Beszterce ostromát, az Új földesurat, a Szent Péter esernyőjét, mert követem a fiam kötelező olvasmányait, viszont már átugrom tartalmilag, ami nem érdekel. Roppant szeretem a fizikát, így a tudományokat népszerűsítő, ismeretterjesztő könyveket, pl. Az idő rövid történetét; jól esik, ha gondolkodnom kell valamin. Olvasok még kalandregényeket, Rejtő Jenőt, aki egy üdítő nyaraláshoz hasonló. Az önéletrajzok is érdekelnek, jelenleg Gandhit forgatom, aki nagyon közel áll hozzám, mert megmutatja egy ilyen nagyszerű ember minden bizonytalanságát, tétovaságát, igazságkeresését.

Ha önéletírásba fogna, mi lenne jelenleg a legfontosabb felismerése?

A kétségeimről írnék, amelyek eleinte nagy terhet jelentettek, de az utóbbi tíz évben rájöttem, hogy valójában nagy és jó dolog küzdeni velük. Egyáltalán, minden küzdelmet, amin ezelőtt túl akartam lenni, élvezek. Élvezem, hogy benne vagyok és érzem, hogy a kételyek által újabb és újabb erőforrásokra bukkanhatok - főleg, ha végül megfejtést nyernek.