Wostry Ferenc hetente jelentkező rovata az aktuális dvd-megjelenésekről, amiben ezúttal a darabolós horror és JJ Abrams X-Akták-koppintása mellett Jim Jarmush filmes zen-meditációja is megfér.
(The Burning, USA, 1981)
Tony Maylam slasherfilmje közvetlenül Sean Cunningham 1980-as Péntek 13-ja után került az amerikai mozikba, és próbálta meglovagolni elődje óriási sikerét. Majd húsz év telt el a premier óta, a slasherfilmek csillaga réges-rég leáldozott (hacsak Wes Craven Sikoly-sorozatát nem tekintjük egyfajta próbálkozásnak a műfaj újraélesztésére), úgyhogy túl sok reményt nem fűzök a film itthoni sikeréhez. Az erdei fantom fantáziátlan, ám ettől függetlenül a maga mechanikus módján profin kivitelezett horrorfilm, véres, sőt kegyetlen effektekkel - amelyeket a maszkmesterek leghírhedtebbikje, Tom Savini készített.
Informátor!
(The Informant!, USA, 2009)
A közelmúltban Michael Mann Bennfentes-e (The Insider, 1999) már sikerrel feldolgozta az un. whistleblower-ek, a céges karrierlétrák magas fokain álló, cégükről a nyomozó hatóságoknak mégis kompromittáló adatokat kiszolgáltató informátorok témáját. Soderbergh és Matt Damon már forgattak együtt korábban a három Ocean's-filmet, és úgy látszik, összehaverkodtak annyira, hogy együttműködésük folytatódjon. Az Informátor! (így, felkiáltójellel) a Bennfentesnél jóval viccesebb film, bár a humora néha sivatag-száraz, sőt absztrakt, hiszen térdcsapkodtató vicceket hiába is várnánk a vadkapitalista gátlástalanságot feldolgozó történettől.
Az irányítás határai
(The Limits of Control, USA, 2009)
Jim Jarmusch új filmje, azt hiszem, egyfajta hommage: tisztelgés a hatvanas-, hetvenes évek európai művészfilmjei előtt. A hőst valamilyen küldetésre küldik, amelynek teljesítése abból áll, hogy nincs mit teljesíteni. Mindenféle kávéházakban capuccinót iszik, találkozik új ismerősökkel, akik további feladatokkal látják el, ám ennek sincs konzekvenciája. Hipnotikus, filozofálgató non-cselekmény, amiben semmi nem történik. Csakhogy nem unalmas: egyfajta zen-meditáció életről, álmokról, valóságfelfogásról és a percepció mibenlétéről. Nem igazán film, legalább is nem a klasszikus-narratív értelemben, éppen emiatt felesleges filmként közelítenünk feléje.
Továbbállók
(Away We Go, USA, 2009)
Sam Mendes hatalmas sikerű Amerikai szépsége számomra majdnem nézhetetlen volt, úgyhogy ítélőképességem maradéktalan birtokában ki merem jelenteni, bár későbbi munkáinak bevétele meg sem közelítette a magnum opusét, mindet jobban kedvelem a Kevin Spacey-s bohóckodásnál. A Továbbállók is szimpatikusabb: egy egyszerű történetet akar emberi mód elmesélni, nem próbálkozik erőltetett, izzadtságszagú szatírával. Ez egy fiatal pár road movie-ja, és a lényege, hogy nem lényeges. Hihető mód excentrikus emberek találkoznak hozzájuk hasonlóan átélhető-szórakoztató figurákkal, a lezárás pedig gyönyörű, olyan, amilyet mostanában már csak ritkán látni.
Rejtély, 1. szezon
(Fringe)
X-akták koppintás!, sikították sokan. És tényleg, JJ Abramsnak van bőr a képén, mert a sorozat vezérfiguráival valóban Muldert és Scullyt majmolja. Csak éppen az egész gyorsabb, látványosabb, modernebb (persze félreértés ne essék, nem feltétlenül jobb.) Hiányzik belőle az a fajta miazmás paranoia, ami az X-aktákat valóban összefűzte az átlagnézővel: a világrontó összeesküvés mögött már nem a kormány áll, hanem egy megfoghatatlan nemzetközi szuper-konglomerátum. Ettől függetlenül a Rejtély egy nagyszerű vizualitással rendelkező, jól megírt, néha meglepően komplex sci-fi sorozat.