Nagy Pálból, a Magyar Műhely (egyik) alapító szerkesztőjéből a féltés és az aggodalom szól, amikor megfogalmazza véleményét a hazai kulturális élet kapcsán. Ő megteheti, hogy őszintén válaszoljon…
Az alábbi interjúban a megkérdezett több helyütt hivatkozik legújabb kötetére, mely Egy másik élet címen tavaly jelent meg az Orpheusz Kiadó gondozásában. A sokféle szöveget magába fogadó kötetben a képversek, szabadversek és prózai szövegek mellett jól megférnek az önéletrajzi sóhajok is: „Még ma, 2009-ben is csodálkozom, mennyi mellőzésben volt részünk, mennyi igazságtalan vád ért bennünket, mennyi rosszindulatú támadásnak voltunk kitéve, csak azért, mert avantgárd írók voltunk. Még szerencse, hogy nem volt üldözési mániánk. Még szerencse, hogy volt kenyérkereső foglalkozásunk.”
Ha a magyar kultúráról beszélgetünk, akkor te egyszerre vagy „kívül és belül”. Milyen a magyarországi kulturális helyzet Párizsból nézve?
És erre vársz őszinte válasz? Mi, akik a radikális avantgárd oldalon kezdtük pályafutásunkat, és következetesen ki is tartottunk az általunk vállalt irány mellett, a rendszerváltás után azt vettük észre, hogy az avantgárd Magyarországon visszaszorul, ahelyett, hogy előtérbe kerülne. Azt tudtuk, hogy az avantgárd nem tehető hivatalos, vezető irányzattá, de ehhez képest is furcsa volt az irány, amerre a magyar irodalom akkor fordult. Kialakult, egy olyan irodalom – részben a Magyar Műhelyből kiindulva, gondolok itt Esterházyra, Garaczira, Györe Balázsra, olyanokra, akik rendszeresen közöltek nálunk –, amiről azt hallottuk, hogy „posztmodern” (én már magát a szót is utálom, és értelmét megkérdőjelezem).
Kezd is kikopni a szókincsünkből a „posztmodern”…
Meg kellett értenünk, hogy sem nyugaton, sem itthon nem jutott túl az irodalom ezen a fázison, ráadásul egyre erősödik valami anakronisztikus szemlélet. Ha fölmegyek a Széchenyi Könyvtárba, és megnézem a folyóiratokat, akkor elámulok: tudod, melyik a leggyakoribb mai magyar versforma?
Ha így kérdezed, akkor nyilván a szonett.
Igen, a szonett és a négysoros versszakokból eszkábált rímes vers. Alig látok szabad verset! Én ezt visszafelé menetelésnek tartom. Ezen már tényleg túljutott a teljes világirodalom! Kassák a Ma szerkesztőjeként azt mondta: „uram, rímes verset nem közlök”. Számoljunk kicsit, eltelt azóta kilencven év, és a rímes vers még mindig regnál, magas díjakkal jutalmazzák. A regény is túlélt több próbálkozást - én nyilván a francia új regényt ismerem jobban - és ott már az ötvenes években arról volt szó, hogy elég az anakronisztikus szövegekből! Ha megnézed a legtöbb magyar novellát, regényt, akkor azt látod, hogy az anekdota és az esetlegesség uralkodik. Semmi absztrakció! Én ezt nagyon károsnak tartom, mert beáll az ötven éves késés azokhoz a nyelvekhez képest, ahol erősek a modern irányzatok, és emiatt az „átlagirodalom” is sokkal modernebb. Összességében a mai magyar verset és prózát elkésettnek tartom.
Az volt a hipotézisünk, hogy az itthoni fiatalok a modernizmus karjaiba vetik magukat, kísérleteznek versformákkal, műformákkal, az elektronikus irodalommal... Ma Magyarországon csak nyomokban van elektronikus irodalom. Ha hosszabban tartózkodnék itthon, akkor biztos megtalálnám az izgalmas, rejtőzködő műhelyeket, de átutazóként erre esélyem sincs.
Folytatódik a realista hagyomány, aminek néhány terméke előtt meg kell hajolni, és el kell ismerni, hogy jó művek, de összességében mintha megállt volna az idő, mintha nem létezne számítógép, videó, elektronikus zene. Az idő, amit én Magyarországon töltök, nem elég arra, hogy átfogó képem lehessen, de – és ezt is a jobbító szándék mondatja velem - azt látom, hogy baj van.
A szekértáborokra gondolsz?
Nem nevezném szekértábornak. A mai csoportosulások inkább érdekszövetségek, ha sarkítva akarnék fogalmazni, akkor maffiák. Egymást közlik, egymást jutalmazzák. Mi, akik messzebbről nézzük ezt az irodalmat érdekes folyamatok tanúi lehetünk. Komoly, elkülönült érdekcsoportok vannak, ezeknek a hangadóit viszont majdnem minden folyóiratban megtalálod: ugyanazok a szerzők a legkülönbözőbb világlátású folyóiratokban! Ez is nagyon rossz jel. Nincsen karaktere a csoportoknak. Ha az egyik a realizmusra esküdne, a másik a szabadvers mögé sorakozna, a harmadik meg az elektronikus művészetre koncentrálna...De a magyar irodalom nem így osztódik: itt anyagi- és érdekszövetségek vannak, ahol a bennlévők nagyon ügyesen védik a „várat”, és még szövetkezni is hajlandók azért, hogy együtt lefedjék az egész magyar irodalmat.
Ha ezt is hozzáveszem, akkor a kép még sötétebb. Nem tartom jónak, ha a politika beszűrődik az irodalomba. És azt látom, hogy nem „csak” beszűrődik! A magyarországi irodalmi csoportok nagy része mögött az érdek az összetartó erő, ez pedig nem irodalmi és főleg nem esztétikai kategória.
Van ebből kiút?
Van-e kiút? Talán, ha könnyebben jelenhetnének meg könyvek, folyóiratok… és ez nem járna pénzügyi és politikai nehézségekkel, akkor több irányzatos folyóirat szerveződhetne. Ma, ha ránézek egy magyar folyóiratra, akkor nem tudom, hogy mi van a borító mögött. Sehol a világon nincs annyi folyóirat, mint itthon. Egy újabb, csak csepp lenne a tengerben.
Szerinted van ma Magyarországon avantgárd folyóirat?
Túl a Magyar Műhelyen? Hát… A Magyar Műhelyben még jelennek meg avantgárd jellegű írások, de többről nem nagyon tudok. És éppen ezért nincsenek avantgárd tendenciák sem. Talán a Vass Tibiék által szerkesztett Spanyolnátha vállalja föl a művészetnek ezt a vonulatát. Ha a magyar kultúrát – a klisészerűen legyengített hasonlattal – egy nagy tortának vesszük, akkor hártyavékony benne az avantgárd szelet. A francia helyzet más: a francia tortának legalább a negyede modern dolgokból áll, kapásból felsorolhatok neked egy csomó avantgárdot felvállaló francia folyóiratot, amiket megvehetsz a könyvesboltokban.
Mi nem álmodtunk arról, hogy az avantgárd átveszi a hatalmat, de azt azért követeltük, hogy az avantgárdnak legyen legális helye!
A rendszerváltás után, amikor már ti jöttetek ide, és nem az itthoniak mentek hozzátok Párizsba, akkor mennyire fogadtak titeket tárt karokkal? Karókkal, inkább. A mostani könyvemben írtam erről egy elég hosszú anyagot, mert ennek kapcsán óhatatlanul beszélni kell egy kicsit a politikáról és a társadalomról. Az írásban én azt állítom, hogy az elmúlt száz évben három nagy társadalmi kihívás volt. Az egyik a zsidókérdés, amit totálisan elbuktunk… én rettegve és utálkozva tapasztalom, hogy az antiszemitizmus újraéled, és ez ellen az egymást követő kormányok nem sokat tesznek. Nyugaton ez egészen másként van. A másik dolog a cigánykérdés…
Ezt éppen most bukjuk el.
Bukás közben vagyunk. Annyira elromlott, ami ehhez kötődik, és annyira bonyolult lett, hogy nem tudom, van e visszaút, megoldás. A cigányozást éppen úgy gyűlölöm, mint a zsidózást. És kevés a szellemi útmutatás. Talán e kevesek közé tartozik Handó Péter Alvó konfliktusok mezején című könyve, ő pedig tudja, hogy miről beszél, hiszen egy olyan faluban lakik, ahol a lakosság 70%-a cigány. A harmadik kategória pedig - amire a te kérdésed vonatkozott – a magyar-magyar probléma, amibe nem csak a környező magyarság tartozik bele, hanem a nyugaton élők is. Olyan sémák élnek rólunk, amelyek ugyanúgy érvénytelenek, mint az előbb említett két csoportról hangoztatottak. Szomorúan és örömmel jöttem rá arra, hogy én például sokkal szegényebb vagyok, mint némelyik erdélyi író, aki hazamegy a szép lakásába, hétvégére kivonul a havasokba, ahol van egy szép hétvégi háza… nekem nincs hétvégi házam, Párizsban bérlakásban lakom… nincs is ezzel probléma, de az, hogy engem nyugatról jött nagybácsiként kezelnek, az elég durva csúsztatás.
A hazatérést fontolgató írókat elhanyagolták, persze, nem tagadom, voltak, akik becsülettel próbáltak tenni azért, hogy a hatalom sáncai mögé berángassanak minket: Béládi Miklós, Pomogáts Béla, Kenyeres Zoli, vagy az Irodalomtudományi Intézetből néhány irodalomtörténész kolléga, Tverdota Gyuri, Karafiáth Judit, Jankovics Jóska. De, hatalmi szintem semmi nem történt.
És nem történik azóta sem.
Mivel hetvenöt évesek lettünk, az Írószövetség felterjesztett minket, a Magyar Műhely három öreg szerkesztőjét - akik negyven éven keresztül folyóiratot és könyvsorozatot csináltunk, találkozókat szerveztünk - Kossuth-díjra. A javasló-bizottság egyhangúan továbbította a nevünket a minisztériumba, aztán, ott valahogy kihúztak minket. Jól esett volna, ha odabökik, mondván, „gyerekek dolgoztatok ti eleget a magyar irodalomért”. Hát, ez sem jött össze.
Pomogáts Béla ennek kapcsán mondott le?
Azért mondott le ajánlóbizottsági szerepéről, mert azt mondja, hogy a minisztérium nem veszi figyelembe a véleményüket, díszletnek lenni meg nem túl hálás dolog.
Nyugtass meg, azért van helyetek a „magyar ég alatt”!
Valami kis helyet kaptunk. Jelen lehetünk, egy-egy könyvünk meg-megjelenik, a folyóiratoknál sem vagyunk indexen. De, a Magyar Műhely régi anyagait (ami a PIM-ben van) nem választják a fiatalok kutatási témának. És ez nem az ő hibájuk, az kellene, hogy ne az ókonzervatív trendek vigyék a prímet.
Miért nem jöttél haza?
Huszonhárom évig éltem boldog házasságban egy francia feleséggel, és ugyan csendesen és barátian elváltunk, de a házassággal létrejött családi kapcsolatok nem szakadtak meg. Másrészt rengeteg francia író-barátom van, négy könyvem jelent meg franciául, legutóbb egy életrajzi kötet, tehát számon tartanak, számítanak rám. Harmadrészt, Párizst nagyon nehéz otthagyni, érzelmi és intellektuális szálakkal kötődik hozzá, aki megismeri. És van egy szomorú okom is: én ebbe a hisztérikus országba nem vágyom! Itt barátok vesznek össze politikai okok miatt. Kint pedig vannak olyan huszonéve tartó barátságok, hogy fogalmam sincs arról, mit gondolnak a barátaim a politikáról. Ott az emberek már észrevették, hogy ez nem fontos. A politikai hozzáállásnál talán még a vallás is fontosabb. Sajnos, amit Széchenyi 1828-ban franciául írt a naplójába, az azóta is érvényes: Le penchant naturel m’attire vers mon pays, mais le goût résonné m’en éloigne. Tout est ou médiocre ou mauvais. Siralmas dolog, de azóta sem változott semmi. Széchenyi francia mondata azóta is érvényes: természetes hajlamom hazámhoz húz, de ha jól meggondolom,tartózkodom tőle, mert ott minden vagy középszerű, vagy rossz. Én már öreg vagyok, nem akarok idomulni. Olyan munkát végzek, amihez nyugalom kell…
Milyen munkát?
Öt éve szedegetem össze magyar írók, hadvezérek, diplomaták eredetileg is franciául írt műveit. Amikor belefogtam, nem gondoltam, hogy ekkora anyag. Persze, jellemző, hogy itthon valaki rákérdezett, melyik kiadónak csinálom a könyvet. A válaszon teljesen elképedt: nem kiadónak csinálom, hanem magamnak, kiadó meg majd talán kerül. Sok egyéb mellett azért csinálom, mert szeretném, ha a franciák magyarság-képe egy kicsit javulna a munkám hatására.
Szoktál gondolni arra, mi lett volna, ha 1956-ban nem menekülsz el?
Csak részválaszaim vannak. Mindig ellene voltam a számonkérésnek, a bosszúnak, mert az járt a fejemben, hogy mi lett volna, ha itthon maradok. Ha megcsavarják a tökömet, és alá akarnak íratni, vagy fenyegetik a családomat. Lehet, hogy aláírtam volna bármit, egy diktatúra ellenében nagyon nehéz létezni. Engem kétszer halálra ítéltek ’56 kapcsán. Nem biztos, hogy életben maradhattam volna. Ha mégis, akkor nem mehettem volna egyetemre, főleg nem a Sorbonne-ra. De, ha valami csoda folytán mégis hagytak volna tanulni valami vidéki főiskolán, akkor most lehetnék, mondjuk, nyugdíjas falusi pedagógus. Ennél azért érdekesebb volt az életpályám, ezért nem szívesen gondolkodom ezen.
