Azt hihetnénk, hogy Molnár Ferenc Liliomát nehéz elrontani. Valószínűleg nem véletlenül állították annyiszor színpadra, mert sok lehetőség és sokféle igazság van ebben a történetben. A szerelem nem e világra való, mondja Molnár Ferenc. Megöli a kifejezés lehetetlensége, tönkreteszi a bennünk meg a körülöttünk lévő világ, és ez a maga módján mégis gyönyörű.

A baj csak az, hogy ezeket a benyomásokat nem a Pesti Magyar Színház Liliomának bemutatóján szereztem, hanem akkor, amikor elolvastam Molnár Ferenc művét.

Az, hogy jobban megérintett az olvasott darab, mint a színpadi produkció, mindennél ékesszólóbban beszél az előadás minőségéről. Kicsit szétesett (pontosabban: össze sem állt) Guelmino Sándor Lilioma, a darab lényege szempontjából pedig nyugodtan mondhatjuk, hogy semmi nem jött ki a dologból.

Nem hallhattuk ki belőle a legérdekesebb kérdéseket: például hogy miért nem szeretik ezek ketten egymást, amikor mégis. Hogy van az, hogy megütnek, és mégsem haragszunk. Marika, a cselédtárs még valahol az első felvonásban szemére hányja Julinak, hogy miért nem hagyta még el ezt az embert, amikor veri. Juli vállat von: "Mert ő a Liliom" - a válasz irracionalitása legalább akkora katasztrófa, mint a kudarcba fulladó rablótámadás, amit Liliom öngyilkossága követ.

Ez, és még sok minden más elsikkadt az előadásban, ami így túlnyomórészt súlytalan eseménysorrá vált a Magyar Színház színapdán. A drámai feszültséget csak néhány ponton sikerült érzékelnem. Ezek (nyilván nem véletlenül) a két főhős, Juli (Balsai Móni) és Liliom (Gémes Antos) közös jelenetei közül kerültek ki. Gémesnek a túlvilágról visszatérő Liliom valami miatt jobban feküdt, mint az élő. Sokkal meggyőzőbb a megbánás, mint az "elkövetés". Nagyon szép ez a monológ, amelyben  a szótlan Juli egyszerre csak kimond mindent: hogy Liliom gazember, és halott, tehát mindegy minden, de azért ő bevallja, először és utoljára, hogy szerette. Borzasztó kár volt ezért a részért: nem sütném rá Balsai felindulására, hogy feltétlenül hiteltelen, de vagy neki, vagy a rendezőnek éreznie kellett volna, hogy ez a monológ egyszerűen nem ilyen, nem csapkodós.

Azok a jelenetek, ahol kettőnél többen szerepeltek, egyszerűen szétestek (nem találok különb kifejezést), a szereplők nem erősítették, hanem gyengítették egymást. Úgy rémlett, mintha nem lenne közük ahhoz, amit a másik csinál; mintha nem is érzékelnék, hogy ott vannak a többiek is.

Ha nagyon rosszmájú akarnék lenni, akkor megkérdőjelezném, hogy a Liliomnak volt-e bár egyetlen próbája is, vagy mindenki otthon, tükör előtt tanulta meg a szerepét, aztán utolsó este a rendező megmondta nekik, hogy jobbról vagy balról jöjjenek be. Egyébként, ha már a ki-be járkálásnál tartunk: nagyon zavaró volt az is, hogy a színészek látványosan nem tudták magukat elfoglalni a színpadon. Nem tudom, hogy mennyi ebből az ő felelősségük, és mennyit mulasztott a rendező, de feltűnően esetlenül bántak a térrel meg a díszletettel. Egyszerűen nem volt természetes az, ahogy ide-oda jártak, hintáztak, teregettek. Kényszeres volt, mesterkélt, és sokszor teljesen felesleges.

Ez a vezérelv úgy általában is talál a darab egész "berendezésére": néha van egy kis hintázás a színpad fölött, (a nagyobb látványosság végett), egyébként pedig a minimálisra szorítkozik a díszlet. (Pad és körbeforgatható játszótéri hinta, a háttérben kőfal, a padlón valami zöld szőnyeg, mint régen a tornatermi). Nem a visszafogott díszletnek vagyok ellensége, de ez egész egyszerűen igénytelen volt. Nem kimondottan ízléstelen, de nem is jó, főleg nem ötletes: nem volt semmilyen. A jelmez tovább erősítette ezt a semmilyenséget. Nagyon igyekeztem felfedezni benne a koncepciót, de máig sem sikerült. Olyan, mintha három különböző darabból szalajtották volna a szereplőket. Julika Marikával és Hugóval egyetemben inkább korhűnek látszott, Muskátnét csak a Jóisten tudja. Liliom se ilyen, se olyan. Ficsur ugyanez, csak edzőcipőben.

A mellékszereplők közül egyébként a Ficsurt alakító Pál Andrást éreztem a legőszintébbnek, Mari (Soltész Bözse) megmarad a városra felkerült falusi cselédlány kissé elnagyolt karikatúrájának. Tény, hogy a darabban tényleg a humoros szál talán legfontosabb képviselője Mari, de ebben az előadásban a rossz értelemben, néha az ízléstelenségig ki van sarkítva.

El sem tudom képzelni, miért kellene viccesnek találnom, hogy a második felvonásban, a tizenhat év elteltével jómódú polgárasszonnyá vedlett Marinak (az elhízást demonstrálandó) párnát tömnek a szoknyája alá, amit ő kifelé menet megriszál. A riszálás kis híján nyílt színi tapsot kapott, így persze megfordult a fejemben az is, hogy bennem van a hiba. (És az is, hogy nem.)

A közönségnek, tény és való, kevesebb gondot okozott a darab elfogyasztása, mint nekem. Az, hogy nincs mit emészteni rajta, valószínűleg még jól is jött. Molnár Ferenc fordult kettőt a sírjában, az élet megy tovább, és nem mondom, hogy semmi pénzért nem mennék el a Magyar Színház következő bemutatójára. Elvégre minden lehetséges, és ha egyszer tényleg történne valami csoda, ezek után mindenképpen ott szeretnék lenni.




Bemutató: Magyar Színház,
2010. március 12., 19.00
További előadások: 2010. március 31. (SZE), 19.00, április 2., 9. (P), 19.00