A színház világnapján stílszerűen színházba megy az állampolgár. A világra és művészetekre nyitott emberként meghallgatja a világnapi üzenetet, idén Judi Dench nem túl eredeti gondolatait, majd megnézi mondjuk az Európa egyik legbiztosabb minőségben dolgozó színházának kikiáltott hamburgi Thalia Theater vendégjátékát.
A szünetben pedig szidni kezdi a holland származású rendezőt, aki szerint ez a téma elegendő egy közel négy órás estéhez, a színészeket, akik jórészt narratív jellegű szövegeket hadarnak a folyton forgó színpadon lépdelve, a Nemzetit a szinte olvashatatlanul kicsi felirat miatt, a BTF-et, akik meghívták a The Truth Abaout The Kennedys című produkciót, mert az nem lehet, hogy nincs ennél jobb a német nyelvterületen.De az is lehet, hogy valóban nincs, állapítja meg a csalódott világnapi közönség. Lehet, hogy az egész világon nincs, tűnődik el, úgyhogy néhány rövid megjegyzéssel el is intézi a kortárs színházat amúgy globálisan. Maradék idejében pedig jobb híján nemcsak iszik pár korty kávét a magával hozott termoszból, (ha még fiatal és kevéssé normakövető), mivel méregdrága az ásványvíz a színházi büfében, illetve nem iszik semmit, (ha már nem olyan fiatal és némileg normakövető), mert méregdrága az ásványvíz a színházi büfében, hanem szidja a méregdrága ásványvizet, a kormányt, a még aktuálist, továbbá a jövendőbelit, ahol nyilván nem változik ez a dolog az ásványvízzel ás a színházzal. Végül, még a gong előtt, a közeledő választásokkal kapcsolatban fejezi ki szkepticizmusát, többek között a demokrácia válságáról, a média mindent átható, torzító hatásairól és saját, valami jobbra szomjúhodzó tehetetlenségéről.
Mindezzel együtt elmondható: a magyar közönség jó közönség. Tud viselkedni. Pisszenés nélkül végigül bármit, tapsol is, ahogy illik, maximum háborgó lélekkel távozik, majd igyekszik a jövőben elfelejteni még a világnap dátumát is.
Pedig a Kennedyk története nemcsak a színésznő-afférok, Swanson és Monroe, meg a két Kennedy-fiú meggyilkolása miatt érdekes, és az előadás nemcsak ezen tény felismeréséről szól. Az újságpapírstócokból felépített vetítőfelületen olyan emberek fehér fogú mosolya tükrözi a forgószínpadon mozaikként kirakott, majd összetúrt Kennedy elnök-fotót, akik az alkoholtilalom éveiben meggazdagodva, a bulvárt elsőként eszközként használva korunk meghatározó szuperhatalmának kül- és önképét évtizedekig meghatározták. A történelem, a különféle érdekösszefonódások, az egyéni érdekek, a siker és érvényesülés étoszának egyedüli követése úgy darálja le a hétgyerekes klánt, mint egy görög sorstragédiában, de egészen Obama megválasztásáig jelen vannak, kísértenek a Kennedyk a legutolsó leszűrmazott szenátor képében is, akinek beszédéből részletet is felhasznál a rendezés.
Az előadásról távozók elégdetlenségét látván talán mégis nehezünkre esik párhuzamot vonni a dokumentumokkal, kiváló dramaturgiai munkával tisztességesen elkészített előadás és mindennapjaink kevéssé tisztességes valósága között.
Igaz is, mi közünk nekünk ehhez a szennyes Amerikához? A hazug amerikai álomhoz, az állandó keep smiling-kényszeréhez? Továbbá végképp mi közünk a németek analitikus színházi hagyományához?
Elégedetlenségünk tehát indokolt, amennyiben nem szólít meg az előadás, nem rólam akar szólni. Amennyiben ábrázol, ahelyett, hogy utat mutatna, kinyilatkoztatna, megmondaná, mit, merre, hogyan.
Vagy elégedetlenségünkben mégis inkább arról van szó, hogy szórakozni, kikapcsolódni járunk a színházba. Kicsit eltávolodni a napi gondoktól, más dimenzióba kerülni.
Ha így, ha úgy, a színházi világnapon egy dolog lenne a fontos: ha elégedetlenek vagyunk az előadással, cselekedjünk. Egyszerűen hagyjuk el a nézőteret! És még az sem árt, ha el tudjuk mondani a megdöbbent hostesslánynak, szomszédnak, kísérőnknek, miért döntöttünk így, amennyiben kérdőn néz ránk.
A dohogás helyetti gondolkodás és cselekvés pedig mindennapjainkban is megszívelelendő. Ez lehetne a mindenkori színházi világnap nagy élet-igazsága!