Ha méltósággal öregedsz meg, jjó esélyed van arra, hogy méltósággal halj meg. Ez kiváltképp igaz Johnny Cash életművére. Megjelent az American sorozat utolsó, VI. kiadványa, az Ain't No Grave.

Cash hangja mindent hitelesít, légyen az Sheryl Crow-szám (Redemption Day), vagy éppen Chris Kristoferson-dal (For The Good Times). A felvételeket annyira megemeli Cash hitele, hogy elválaszthatatlanul hozzája nőnek, innen már képtelenek vagyunk a Hurt-öt Nine Inch Nailes-számként értelmezni, kizárólag a Cash-féle verzió az adekvát formája a számnak.

A 2003-ban elhunyt Cash ezúttal is jórészt csak gitárt használ és zongorát, de akár el is elhagyhatná ezeket, hiszen akinek ilyen karcos, ünnepélyesen drámai orgánuma van, az már akkor zenél, amikor szuszog. Az Ain't No Grave posztumusz kiadvány, olyan, mint egy vallásos énekeskönyv, amit a hagyatéki tárgyak között találtunk.

Amerikai folkzene, itt -ott countrys hangszereléssel– pontosan olyan, mint a sorozat korábbi, hibátlan darabjai. A zenét nem javalljuk napozó teraszokra, mert az ember leugrik fejjel a betonjárdára, szóval, nem vidám muzsika, sőt minden egyes hangban érezzük a halál leheletét, ugyanakkor például az utolsó dal, az Aloha Oe inkább derűt sugároz, mintsem keserűséget.



Ezt a számot egyébként Elvis is játszotta – őt megelőzően Hawaii királynője énekelte. Rick Rubin bámulatosan szerkesztette meg a sorozatot, a nyitó dal a tradicionális Ain't No Grave szívbemarkoló előadása olyan felütés, ami után akkor is tisztelettel viszonyulnánk a többi számhoz, ha azok nem lennének imponálóan emelkedettek és intimek egyszerre. Márpedig azok.

A dalok a látszólagos nyersességük ellenére is finomra csiszoltak, a Redemption Day című Sheryl Crow-szerzeményben például teátrális effektek árnyalják, teszik telítetté a felvételt. Johnny Cash már életében megjárta a poklokat, tudta, számára a pokolba vezető út pirulákkal van kikövezve, így aztán már előre törlesztette bűneit, és öreg korára már olyan tiszta volt, mint egy szent.

Ezek az intim dalok dalok kiváló ellenpontjai a pályája csúcsát jelentő harsány, élettel teli két koncertlemezének ( At Folsom Prison – 1968, At San Quantin – 1969). Azt hitted, hogy az American V: A Hundred Highways-t nem lehet fokozni? Nos, sikerült.

Az alig több, mint harminc perces anyag Cash sirató énekeit tartalmazza, helyettünk is elénekelte, nekünk nem maradt más, mint hogy megmossuk arcunkat hideg, de tiszta vízben, melyet a Cool Water című Bob Nolan-dalban énekelt meg.