"Igazatok van, férfiak, ha lelketek többre, magasabbra törekszik egy asszony szerelménél; mi is lehet előttetek egy gyönge tehetetlen teremtés, kinek könnyűje van örömében, bánatában. Éltetek kiegészítő része egy illy lény szerelme, de annak fő-kelléke nem."
Igaz volt ez annak idején; hiszen volt, hogy fontosabbnak tűnt énelőttem, hogy hitvesem mellettem legyen, hogy szerető férj és gondoskodó apa legyen, mintsem hogy a harcmezőre menjen a haza ügyéért. Hiszen hogyan lehet bárkiből felelős poéta és poltikusi jellem, amíg önnönmagáért és közvetlen családjáért nem tud felelősséget vállalni.
Bár kívánatosnak tartottam, hogy figyelme ne csak egyfelé, a hazára irányuljon, mégse nem mondható, hogy nem álltam mellette mindvégig. A szabadszállási választási kudarcnál még én mondám neki, hogy ha agyon akarnak minket verni, jól van, verjenek agyon, hanem maradjunk, hogy ne mondhassa senki, Petőfi meghátrált. Nem mondták.
Most újra itt az idő: mostanáig vártuk a pillanatot. Nemcsak reméltük, de bizton hittük, hogy el fog jönni. Eljött. Megújult a 12 pont, ahogy megújult az év is. Elmúlt a forradalmi március, eljött a megfontolt cselekvés ideje, készülhetünk a bő vetésre-aratásra. Ez az idő nem az elbukott forradalmak, hanem a megkötött kompromisszumok, nem a lángoló érzelem, hanem az értelem és belátás ideje. A cél nem az új megoldások feltalálása, hanem a már bevált modellek nép javára történő felhasználása, nem az ellenfél becsmérlése, hanem a másik megértése.
Mi nők vagyunk hivatottak lehűteni a férfiak minden áron győzni akaró becsvágyát. Mi nők irányíthatjuk figyelmüket az elesettekre és kirekesztettekre. Mi nők járhatunk jó példával abban, hogy minden apró igazítás a közvetlen környezetünkön, legyen az csak egy elültetett virág egy terméketlennek tűnő földdarabban, egy fényesre sepert járda, vagy egy még melegen gőzölgő sütemény fahéjjal megszórva. Kell egy közös nagytakarítás, kellenek az otthonos helyek, ahol találkozhatnak az emberek, ahol tovább élhetnek gyerekeink. Kellenek a lehetőségek a szemlélődésre és művelődésre, hogy gyerekeinknek legyen mit tovább adniuk unokáinknak. Kell a mindennapi mosoly, ahogyan testnek a kenyér, s kell a könny, ahogy a tavaszi zápor, fűszere a földnek, mint azt írja a nagy költő, kit Sándor is olly szívesen forgat.
Mi nők vagyunk az élő lelkiismeret, akik egyszerre több dologgal és aggyal gondolván, nem siklunk el a részletek felett. Mi nők vagyunk az idő letéteményesei, mi gondolkodunk a többes szám első személy örökkévalóságában.
Édes lelkeim, Sándorok, szerezzetek meg nekünk, nőiteknek minden dicsőséget, anélkül, hogy bármilyen dicsőségről lemondanátok; mi is megteszünk minden tőlünk telhetőt!
