Neil Gaiman legendás képregénysorozatának gyűjteményes második kötete rögtön ott folytatódik, ahol az első, a Prelűdök és noktürnök abbamaradt. A 90-es években kiadott műből Magyarországon idén jelent meg a második kötet.

Morpheus, az álmok ura továbbra is birodalma helyreállításán dolgozik, ezúttal az emberek világába átszökött szolgáit, gyönyörű és szörnyűséges álmokat igyekszik visszaterelni a saját dimenziójába. Közben egy vortexszel, egy, az álombirodalomra veszélyt jelentő emberi lénnyel is le kell számolnia - mindössze annyi a bökkenő, hogy a vortex egy tinilány, akinek fogalma sincs arról, mekkora fenyegetést jelent a világmindenségre.

Gaiman letaglózó tehetséggel szövi saját, különbejáratú mitológiáját, későbbi bonyodalmaknak rakja le már most az alapjait, illetve visszautal az első kötetben gyakran csak említésszinten jelentkező figurákra. Most megtudhatjuk, kicsoda is Nada, akit Morpheus keményfejűsége kárhoztatott örök pokolbéli szenvedésre; jobban - de teljesen sosem! - megismerhetjük Morfeusz testvéreit, Halált, Vágyat és még néhányat az emberiséget irányító Végtelenek közül; és felbukkan Morpheus egyetlen barátja, az egykor halandó, mára halhatatlan Hob Gadling. Az epizód, amely kettejük évszázadokon átívelő kapcsolatát elmeséli, képregénytörténeti remekmű, megrázó, felemelő tökéletesség 24 oldalon.

Szinte tapintható a narratív fejlődés az első és eközött a második kötet között. Érezni, hogyan ismeri ki egyre jobban Gaiman a mediális formátum lehetőségeit, hogyan válik két év leforgása alatt a képregényes történetmesélés mesterévé. Posztmodern bűvésztrükk, amit művel: nemcsak a történelmi kultúrával játszik, hanem a popkultúrával is, hiszen az egyik történetben Morpheusnak a DC Comics egykori Sandmanjével kell megküzdeni (bár az, hogy megküzd vele talán túlzás, félrepöcköli szinte az útból, jelezve ezzel, hogy a képregényhistóriában ekkor, a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején a szuperhősöknek leáldozik.)



Gaimannek - aki egész egyszerűen egy műfaji szempontból univerzális zseni - a horrorhoz is elképesztő érzéke van. Az első kötet legemlékezetesebb sztorija a vérfagyasztó, felejthetetlen étkezdés történet volt (ehelyütt nem részletezném, a sok marhaság helyett, amire elszórod a pénzed, vedd meg a Prelűdök és noktürnök-et, garantálom hogy nem bánod meg a ráköltött pár ezer forintot), és a Babaház-ban is van egy hozzá hasonlóan sunyi, sötét, sikamlósan rettenetes.

Eleve micsoda ötlet: Amerika sorozatgyilkosai mintegy szakmai eszmecserére gyűlnek össze egy vidéki konferencia-központban, és isten irgalmazzon azoknak az ártatlanoknak, akik éjszakára ugyanott kapnak szállást... Gaiman olajfekete humorral festi meg az American Way of Life-nak ezt az egyértelmű paródiáját, ami a konzumtársadalom ellustulása által katalizált, a sorozatgyilkosokkal rajongói szinten szimpatizáló un. apocalypse culture és a szimpla geek-attitűd keveréke.



A Prelűdök és noktürnök épp csak belekezdett az alapozásba, a sorozatnak igazi identitást és irányt ez a második kötet ad. Sajnos a grafikai kivitelezésről elmondható, hogy az akkoriban tipikus Vertigo színvonalat képviseli: A DC-nek ez a felnőtt vásárlókat megcélzó "leányvállalata" indulásakor vagy túlságosan elszállt, vagy szimplán átlagos tehetségű grafikusokat alkalmazott.

Sajnos Mike Dringerberg munkáira mindkettő jellemző, a kompozíciói - legyen bár szó szürreális kollázsokról vagy a mindennapi élet papírra viteléről - gyakran rondák, és a rajztudása sem kimagasló. Később őt lecserélik - jellemző, hogy Gaiman írásainak erejét még egy középszerű grafikus sem tudja lefojtani.