Bár április hetében némi lassulás tapasztalható a minőségi dvd-megjelenések terén, azért ez a hét sem a veszett fejsze nyele. Az évszaknak megfelelően két romantikus vígjáték is megjelenik, egy magyar és egy amerikai, mindkettő az igényesebb, emberarcúbb fajtából.
A nyolcvanas évek legtehetségesebb amerikai számonkérője, Oliver Stone mára sikerrel leküzdötte magát a komolytalan pampogó szintjére. Ügyetlenül átesett a ló túlsó oldalára, sokak szerint egyszerűen azért, mert a baloldali nézőpontját most már végképp leplezetlenül használja fel agitprop célokra. Az efféle kritikák előtt jómagam értetlenül állok, ugyanis nem Stone változott, hanem a világ ("the times, they are a' changin'", ugyebár) - a rendező a nyolcvanas években is ugyanilyen vehemenciával, egyoldalúan és agresszíven támadta a fogyasztói társadalmat, a republikánusokat és a konzervatívizmust, illetve ennek a háromnak a porózus képmutatását. Hogy a Tőzsdecápák a legjobb filmje lenne, azt vitatom, de hogy a legszórakoztatóbb, az biztos. Időszerűsége pedig Stone életművében egyedülálló, hiszen a wall street-i korrupció, lásd, hová vetett minket. Talán ezért is jelenik meg MOST dvd-n. A második részét sem véletlen készítette el a rendező, a folytatásban Gordon Gekko egy fiatal brókerrel próbál figyelmeztetni a közelgő pézügyi katasztrófára. Ennek a bemutatója az év második felében várható.
2012
Roland Emmerich az alacsony elvárási szinttel rendelkező nézők barátja, a hollywoodi film infantilizálásának egyik élharcosa. Bizonyos szempontból a hetvenes évek egyik leghíresebb producerének, Irwin Allennek a reinkarnációja: sorban forgatja a nagyobbnál nagyobb költségvetésű katasztrófafilmeket, anélkül, hogy a forgatókönyvvel, rendezéssel, színészi játékkal szemben különösebb elvárásokat támasztana. Vádak ezek, persze. De istókuccse be kell valljam, ezen a 2012-őn, ami másból sem áll, mint hangos, agyalágyult pusztításból, remekül szórakoztam. Ugyanis a hangos, agyalágyult, de rendkívül látványos pusztítás részleteiben egyenesen lenyűgöző. Mondhatni, hogy a világpusztulásnak olyan pornófilmje, amibe számolatlanul szórták a lóvét. Az efféle hedonizmust azért valamilyen szinten méltányolni kell.
Poligamy
Jelenleg az a szituáció, hogy minden magyar film megbukik a hazai mozipénztáraknál. Pár éve a vígjátékok még kivételek voltak ez alól a kellemetlen szabály alól, ám mára őket is bedarálta az igénytelenségnek többek közt éppen a vígjátékok által épített kombájnja. Túl sokáig nem lehet szarral etetni az embereket, mert utóíze marad, foltot hagy a fogakon. Ma már a vígjátékok is buknak, már irántuk sincs érdeklődés, és éppen ezért volt nehéz dolga Orosz Dénes író-rendezőnek, hiszen valami újat, a korábbi komédiáknál okosabbat, színvonalasabbat, felnőttebbet és főleg viccesebbet igyekezett letenni az asztalra. Hogy sikerült-e neki, arról az olvasó győződjön meg maga. Elárulom, érdemes utánajárni.
500 nap nyár
Az amerikai független film sincs valami rózsás helyzetben - ez a rohadt válság, ez mindenhol érezteti a hatását. Sorra zárnak be a kis amerikai filmforgalmazók és filmprodukciós irodák, és sebesüléseik főleg azért tragikusak, mert minőségi filmet Amerikában lassan csak a függetlenek csinálnak, Hollywoodra egyre kevésbé lehet számítani ebből a szempontból. Az utóbbi évek egyik legjobb alacsony költségvetésű filmje az 500 nap nyár, egy olyan párkapcsolat története, amilyet mindenki ismer, aki egy kicsit is élt: már az elejétől el van átkozva, mivel csak az egyik fél adja bele teljes szívét. A főszereplő Joseph Gordon-Lewitt szó szerint fantasztikus alakításában ott az állandó félsz, a tekintetében ott a mindenkori rebegés, a kapcsolat nyilvánvalóan bekövetkező halálától való elfojtott rettegés. Ha a nő kisétál az életéből, mindennek vége, és ez kisétál, tudni jó előre. Aztán rájön, hogy van vége a francokat, sőt, még csak most osztják a lapokat.
