Egy átlag magyar legalább 5 olyan írót meg tud nevezni, aki aktívan politizált is, de az átlag magyar 5 politikust, aki szépirodalmi íróként is tevékenykedett, már nem tud előkaparni a föld alól sem.
Fotó: parlament.hu
Elfogytak a verselő honatyák, ahogy elfogytak az írói igényességgel megkonstruált parlamenti felszólalások is. Eltűntek a patkóból az ékesszólók, és a harmadik köztársaság hatodik nagy ciklusa sem kecsegtet túl sok reménnyel poétikai szempontból. A magyar irodalmárok nagy és groteszk múzsája, a politika fénye egyre halványul. Az irodalmi lapok elkötelezték magukat a napi politikai kisreál mellett. Ehhez képest az írástudó emberek természetes témájaként nem jelenik meg a politika, nincsenek könyvbemutatók lánglelkű poétákkal, akik a haza és haladás, vagy a szabadság-szerelem témái közt vívódnának, ahogy nincsenek kolumnaháborúk, cikksorozatokon átívelő, lenyűgöző viták. Ha van is ilyen próbálkozás, általában görcsös erőlködésbe fullad. Az irodalmárok természetes környezete más lett, politikai nézeteiket pedig csak privát beszélgetésekben, egy kávé mellett fedik fel, ha ugyan beülnek még egy kávéházba.
Pedig szép és hosszú múltra tekint vissza a magyar hagyomány is, Bessenyeiéktől kezdve Katonán át az irodalom nemcsak a politikai nézetek megnyilvánulása, hanem általában politikai tett is egyben, mégis Petőfi az, akiben minden együtt van egy maradandó politikus-költő modellhez. Az ünnepekkor is már-már feledésbe merül, hogy az irodalmár-politikus, későbbi nemzeti hős el is indult az 1848-as választásokon, igaz, roppant kevés sikerrel. Szerepléséről inkább csak azt említik meg, hogy „őszintesége csökkentette választási esélyeit”. Bukása mégsem volt intő példa a későbbi nemzedékeknek, sőt példaképpé lett. A politikai plattformokon folyamatosan ott hemzsegtek az írók állásfoglalásai, legyen szó Kiegyezésről, a Királyi Magyarországról, vagy a Népköztársaságról. Társadalmi szervezeteik még a változások, forradalmak katalizátoraként is működtek, az egy oldalon állók gyűjtőhelyévé váltak, a lázadás szimbólumává lettek: egyszerűen „sikk” volt íróként politizálni.
A hanyatlás okait kereshetjük a kortárs irodalom gyökeres változásaiban is, de ha csak az 1990 óta megélt parlamenti ciklusokat szemléljük, az írói lázadást, innovációt általános kiégettség váltotta fel, pedig két olyan pártelnökünk is volt, akik először írói munkásságukkal hívták fel magukra a figyelmet. Csurka István 1998-2002 között a MIÉP elnökeként és frakcióvezetőjeként, Lezsák Sándor pedig az MDF elnökeként volt jelent a magyar politikai életben. Utóbbi még rockoperát is írt; az Attila, az Isten kardja dalszövegei kapcsolódnak nevéhez, Csurka avantgárd darabjai még a rendszerváltás előtt nyújtották a diktatórikus berendezkedés kritikáját. Volt író államelnökünk is, Göncz Árpád SZDSZ-es politikusként került az államfői székbe, előtte elsősorban műfordítóként tevékenykedett és olyan mára klasszikussá lett neveket fordított, mint Updike, Tolkien, vagy Golding, de a színházakban is ismert volt a neve, például Sarusok című darabját többször is játszották. A miniszteri bársonyszékbe pedig, 2002-ben Görgey Gábor Kossuth-díjas író a Medgyessy-kormány nemzeti kulturális örökség minisztereként ülhetett be.
Az utóbbi évek csökkenő közszereplési tendenciái mellett a legnagyobb változása mégis, hogy már nem az írókból lesznek a politikusok, hanem a politikusok válnak írókká. Választhatunk a miniszterelnökfeleség szakácskönyve és az Európai Parlamenti képviselőnő regénye között, melyet nőkről írt nőknek, de bőven lapozgathatunk a különböző politikai botránykönyvekben és kibeszélő kötetekben. Miniszterelnöki bloggyűjtemények, exminiszterelnöki közpolitikai gondolatok sorakoznak a könyvespolcokon; gyarapodó számuk ellenére mégis hiába keresnénk az új Széchenyi-naplót, pláne a klasszikus értelemben vett szépirodalmat, kivéve, ha Kukorelly Endre valóban képviselő lesz az LMP-listájáról (viszont nem kérdés, hogy ebben az esetben az író-költő az írást vagy a politizálást adja-e majd fel).
Nem mintha az átlagválasztó igényelné a költészetet magát, vagy a politikától költészetet várna el, abban a korban amikor már a meséknek sem nagyon tud örülni. Az meg végképp költői kérdés, hogy érdekli-e még a magyar politikust a költészet, az irodalom, a kultúra.
Ha mégis, akkor csak azért, mert a választások első fordulója idén költői fordulattal a magyar költészet napjára esik.
Forrás: KultúrPart
