Mi kell ahhoz, hogy elolvassunk egy popkönyvet? Nos, a legtöbb esetben kell hozzá egy kódexolvasó állvány, vagy egy nagyméretű, kizárólag több kilós albumok lapozgatására alkalmas, erre a célra legyártott készség.

Kell hozzá néhány CD, lehetőleg annak az előadónak a lemeze, akiről épp szó van a könyvben. Ha a Led Zeppelinről szól a kiadvány, akkor elő a legendás IV-es lemezzel, hadd szóljon! Ha pedig az életmű más albumát elemzi a szerző, akkor értelemszerűen más zenés illusztrációt válasszunk. 

Megjelent Keith Shadwick Led Zeppelin 1968-1980 című könyve, mely valamivel izgalmasabb, mint a címe, ugyanakkor a Zep-rajongók mindegyike monográfus, így ők pont ilyen könyvet akartak, ilyen pepecselő, részletekben elvesző munkát. Mert a zenekarok biográfiájára alapuló kiadványok nem kortes beszédek kiadásai, szóval csak azok veszik meg, akik már eleve függők. 

És a Led Zeppelin rendelkezik a hard rock galaxisban a legnagyobb és legfanatikusabb monográfus hajlamú klubbal. E sorok írója ismer olyan magyar lemezboltost, akinek a zenekar tíz lemeze több, több száz különböző kiadásban van meg. Keith Shadwick alapvetően ezekhez az őrült rajongókhoz beszél, ugyanakkor azokhoz is szól, akik a popot társadalmi kontextusában szeretik tárgyalni. Shadwick nemcsak a hatvanas és hetvenes évek pop-kulturális hátteret rajzolja meg, de a pop háttérgépezetének működését is feltárja, sőt afféle komplex popszociológiát is kínál, mindamellett persze alapvetően magáról a Led Zeppelinről szól a történet. 

A szerző tehát nem a sztorikra, kis színesekre "utazik", kimondottan szakmai aspektusból közelít, és nem is tehet mást. Ahogy az előbb is írtuk, a Zep-nek van talán a legtöbb amatőr monográfusa a világon, a gyűjtők ugyanolyan karpereceket és nyakláncokat viselnek még hatvanéves korukban is, amilyeneket Plant hordott 1972-ben. 



A könyv mindenre kitér, az akkordmenetekben lévő kis csodákra éppúgy, mint az albumborítók vélt üzeneteire. Ugyanakkor leszámol bizonyos mítoszokkal, például Page okkult vonzódásaival. Meglátása szerint ez a hóbort semmiben nem különbözik attól, ahogy Marc Bolan viseltetett az ún. misztikus kellékekkel. „Jól nézek ki” – ennyi. 

Persze, azt is megtudhattuk, hogy a zenekar a House Of The Holy idején egészen közel, Bécsben, a Stadthalléban is fellépett. A könyv a legváratlanabb pillanatokban ül le egy-egy dalszerkezetet analizáló szakmázással, majd feltámad, és számos izgalmas kulisszával kényezteti az olvasót. 

Mert bár nem a kis színeseken van a hangsúly, a könyvben jócskán olvashatunk drogokkal dekorált groupie csajokról, császárokra jellemző allűrökről, de alapvetően mégis négy srácról szól, akik már akkor szimbólumok voltak, amikor még nem helyettesítették magukat titokzatos jelekkel. Egyesek szerint ezek a jelek valójában a dollár logó ügyes változatai voltak, de az, aki hallott egyetlen Led Zeppelin-dalt is, tudja: a zenekar annak ellenére volt a rock and roll egyik csodája, hogy afféle szupergroupként hozták létre.