Az eredeti helyszínről a Gödör Klubból a Kiscelli Múzeumba, majd most a Fogasházba költöztetett élő kiállítást lehet, hogy múlt héten láthattuk utoljára az Akácfa utcai foglalt ház udvarában és termeiben: minden végtelen véges, állt a nyitva tartás végét jelző táblán.
Bársony Júlia filmrendező szeretett volna lenni, de a Bajna Zsóka alapította és a később Hudi László vezette Mozgó Ház tagjaként fiatalon világjárt színházas alkotó vált belőle. A Mozgó Házzal töltött tíz éves intenzív munka utáni űr nem tartott sokáig, 2004-től pedig már a Bérczi Zsófiával alapított Élőkép Társulat adja munkái, így a 2009-ben Berlinben is vendégszereplő, Bódy Gábor forgatókönyve alapján létrehozott Psychotechnikum keretét. Különféle területekről érkező alkotók gyűjtőhelyeként a rendező 2010-től a Harmadik Hang Háza néven mutatta be Átjárók című vizuális „labirintusát”, ez a Végtelen és az Ex Libris című produkciókkal alkot triptichon-egységet.Az eredeti helyszínről, a Gödör Klubból a Kiscelli Múzeumba, majd most a Fogasházba költöztetett élő kiállítást lehet, hogy múlt héten láthattuk utoljára az Akácfa utcai foglalt ház udvarában és termeiben: minden végtelen véges, állt a nyitva tartás végét jelző táblán.
Addig is azonban szobáról-szobára, folyosóról-folyosóra időzhettünk az időtlennek ható élő installációk, performanszok előtt. Bár az első bemutatókhoz képest nem minden elem került itt bemutatásra, és néhány személyi változás is történt az előadóknál, nagyon becsülendő, hogy egy ilyen jellegű projektre összeálló csoport ennyi idő után is összefogható az újabb bemutatkozások erejéig. Bársony Júlia egyedül álló módon képes megszólítani a különféle művészeti ágakban tevékenykedő alkotókat illetve fiatal tehetségeket, egy, általában spirituális-filozófiai téma köré koncentrálva kreativitásukat (végtelen, átjárások, írott szó, áttűnés), valamint a színház, vizuális művészetek, zene ötvözésével arra ösztönözni az érdeklődőt, hogy ide-oda lépegetve a számára szokatlan, mert élő kiállítási darabok között időt szánjon a szemlélődésre. Az ilyen sajátos közösségi alkotóműhely-érzést biztosító koncepció fluid gyűjtőhelyként még arra ritka példa a honi palettán, hogy a színház-képzőművészet határmezsgyéjén egyensúlyozva, pont ezért igen nehéz anyagi körülmények között bármilyen helyszínhez hozzá igazítja az egyes produkciókat, mindig megadva a lehetőséget arra, hogy egy pohár bor mellett elbeszélgessünk a látottakról.
Bár a Végtelen kevesebb lehetőséget tartogat az aktív nézői bekapcsolódásra, mint mondjuk az Ex Libris vagy főként az idei egész-estés barangolásra invitáló Átjárók, Deák Emese a XIV. Alternatív Színházi Szemle „Legbámulatosabb színpadi jelenlét”-díjával kitüntetett ötlete erre is példát ad. A Fogasházban külön szobába zárva is felettébb érdekes, a hely itt és mostjában megtapasztalható kérdéseket vet fel: az üvegajtó mögött feketébe burkolózó alak arca csak akkor lesz látható, ha a kijelölt helyre állunk az üveggel szemben; az ekkor fokozatosan fegyulladó fényben a tükröződésnek köszönhetően saját tükörképünk az üveg mögött ránk tekintő néma arccal mosódik egybe, miközben lassan felfedezzük azokat a határokat, amíg ez az egybeolvasás, mozdulataink követése a tükörkép által lehetséges. A Refúzió a rövid kísérőszöveg alapján is az ember által folyton elérni kívánt egység állapotát, az erre tett kísérlet sikertelenség felismerését demonstrálja, és a köldöknél kivágott ruhával is aláhúzza a magzati állapotba való viszatérés utáni vágyakozásunkat.
A többi élő installáció a szöveges leírásokkal, idézetekkel és a felhasznált anyagok felsorolásával a néző ilyetén bevonása helyett inkább a látottak kiállításszerű voltára hívja fel a figyelmet, illetve az egyenletesen meditatív hangkollázs és a "nagymama zsinórjain" lógó vizeszacskókkal összekötött Kántor Kata koreográfus-táncos által körbekerült füstös udvar, vagy az árnyékégető performansz arra a kérdésre is felhívja a látogató figyelmét, mennyiben kiállítás egy élő embereket bemutató akció, főleg, ha ezek egy témára összpontosítanak. Ki-ki másképp közelít a végtelenhez: Laczkó Juli és Halasi Bálint alkotása egy egymással szemben köröző, vérvörös lábnyomokat hagyó párt vet az egymásba mélyedés végtelenjébe, Mindák Gergely selyemszálon lógó arany köveket mozgat nagy koncentrációval, olykor mereven kitekintve az ablak mögött álló nézőre, Bérczi Zsófia négy homokóra tartalmát simítja el dervistáncával, Bolyácz Jeromos magasából egymást követve pottyannak elénk az általa megformált agyagbábuk, Harsay Gábor méhsejt-gömb-kosztümjében süvegének fénypontját igyekszik összekötni falról lelógó párjával, Szarka Fedor Guido pedig a sötét ruhából mintegy végtelenített meghosszabbításként lelógó fehér kötelekből formázza meg többek között a végtelenség nyolcasát.
Bársony Júlia (1975)
2000 óta a Tilos Rádió Csipetke című kulturális kalendáriumának szerkesztője, 2004-től az Élőkép Társulat alapító-vezetője. Négy éve a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem meghívott előadója, ahol a vizuális kommunikáció és az élő előadóművészetek kapcsolatáról tart szemináriumot, melynek végeredménye egy a diákokkal létrehozott audiovizuális produkció. Ezen kívül 2007-tól a Kiadó Kocsma Galéria kiállításainak kurátora. Mindemellett a kulturális valóság részeként felszolgáló is: többek között a Sirály pultja mögött találkozhatunk vele.
Alkotók: Bérczi Zsófia, Bolyácz Jeromos, Deák Emese, Harsay Gábor, Iván Kata, Laczkó Júlia, Halasi Dániel, Mindák Gergely,
Szarka Fedor Guido, Kántor Kata
Technikai munkatárs: Gyenei Péter,Tesfay Áron
Produkciós asszisztens: Kovács Andrea
A rendező munkatársa: Bérczi Zsófia
Rendező: Bársony Júlia