Hollywoodban minden lehetséges, az is, hogy megnyíljanak az alvilág kapui. Persze, ez egy olyan helyen, mely sokak szemében maga a pokol, nem is olyan nehéz. Főleg, ha rendelkezésünkre áll a 3D-s technika. Hölgyeim és Uraim! Itt vannak a titánok. Second Coming.

Az 1981-es Titánok harcának 3D-s remake-je avatja igazi 3D-s istenné a Perszeuszt alakító Sam Worthingtont, aki az Avatar után e technológia elsőszámú sztárja lett. Annak ellenére, hogy nem könnyű lekövetni az ókori görög mondavilág indázó eseménysorait, a Percy Jackson után idén ez a második hellén tematikájú hollywoodi szuperprodukció. 



Tegyük hozzá, hogy a 3D-s megjelenítés nem ad annyit az ún. filmes élményhez, mint az Avatar esetében. Inkább olyan benyomásunk volt, mintha egy ötvenes évek végi gigászi, technicolor szuperprodukciót látnánk, ugyanaz a pátosz, ugyanazok az életszerűtlen, színpadias dialógusok. 

Az pedig nem jelenet, hogy feltűnik Zeusz és kiejti fia nevét a száján: Perszeusz… ennyi, majd jön a következő szín. Egyébként is: annyiszor mondják ki a dialógusokban az egymással szemben állók a másik nevét, mint egy brazil szappanoperában… Oh, Jose Fernando, legyen átkozott a neved, Jose Fernando, megcsaltál! Persze, valahol érthető: annyi az epizódszereplő, hogy segíteni kell a drága mozinézőt, mégis: a Titánok harcának dialógusírói egy diákszínjátszó kör színvonalát hozták, néha a 3D-s csoda ellenére is az volt érzésünk, mintha csak egy, a hetvenes években készült Televíziós mesék felnőtteknek egyik alufóliába csomagolt, görög ihletettségű, erotikus epizódját látnánk.
 


Persze, sokkal profibb itt minden, a hatalmas méretű skorpiók olyanok, mintha ókori transzformerek lennének, a szereplők pedig olyan benyomást keltenek, mintha épp most kenték volna be őket valami bronzszínű testápolóval, szóval, kissé felülszínezték a filmet. A szörnyeket talán egy goth shop kollekciója és egy tetováló szalon katalógusa ihlette, de leginkább a halálfejes hamutartók jöttek be a látványtervezőknek… 

Miről is van szó? Perszeusznak (Sam Worthington) le kell győznie Hadészt (Ralph Fiennes), az alvilág urát, aki elirigyelte Zeusz (Liam Neeson) birodalmát. Perszeusznak két perces kiképzés után máris likvidálnia kell az alvilági szörnyeket, és ez megy is neki, hát persze, ő egy félisten, Zeusz egyik érzéki kalandjának gyümölcse. 



Ő az emberek pártján áll, nem akar gőgös félistenként unatkozni az Olimposzon, inkább angyalkájával (Gemma Arterton) élne együtt, aki kb. úgy néz ki a sziklás görög tájon, mintha egy Cosmopolitan címlapfotózásról zuhant volna be a forgatásra, de ez ellen egy szavunk sem lehet. Kétségtelen, hogy a film kissé megalázza az olyan kaliberű színészeket, mint Liam Neeson, vagy Ralph Fiennes, ráadásul nem is kapnak nagy szerepet, még ha nem is hangzik rosszul, hogy figyelj, te leszel Zeusz, te pedig Hádész… 
 
És hát Sam Worthington sem egy Laurence Olivier, sem egy Charlton Heston, de itt, ahol úgy tűnik, mintha A mumia című családi trash-mozi ócska szoftvereit használták volna, ez a legkevesebb. Mondjuk ki: a Titánok harca nem más, mint egy kacsintós pénztárcára álmodott B-film, csak profibb a hókusz-pókusz, mint a Conan a barbárban, vagy a Vörös szonjában.