Berény Róbert (1878-1953) festőművész nem csak mint a Nyolcak nevű csoportosulás nyolcada érdekes, hanem mint a XX. század első felének egyik kulcsfigurája.
Kezdjük az elején. Milyen háttérrel, honnan indult Berény Róbert?
Jómódú családból származott, édesapja tőzsdeügynök volt, így aztán anyagi gondok nem nagyon nyomták a vállát. Elsősorban édesanyja támogatta művészi ambícióit, amik nem kizárólag a festészetre vonatkoztak. Kitűnő muzsikus volt, gyermekkora óta együtt zenélt Bodon Pállal, Reiner Frigyessel, Weiner Leóval. Utóbbinak kifejezetten jó barátja volt, festett is róla portrét 1911-ben. Kezdetben úgy nézett ki a dolog, hogy Berényből hegedűs lesz: elsőrangú, Franciaországban képzett hegedűtanára volt, és ő tulajdonképpen azért ment ki Párizsba, hogy zenét tanuljon.
Beiratkozott a Julien Akadémiára 1905-ben, amikor 17 éves volt. Ekkoriban még Munkácsy volt az ideálja, ezért ő is amolyan „barna-szószos” képeket festett. Ami megmaradt ebből a korszakból, azon látszik, hogy tehetséges volt.
Párizsban három hónap alatt rájött, hogy az akadémia nem neki való, és inkább eljárt a műkereskedőkhöz, a kiállításokra és a szalonokba. Azonnal észrevette, hogy másról szól a művészet, mint amit addig hitt! Rögtön fölfedezte a fauve-okat, és az őket inspiráló mesterek: Gauguin és Van Gogh is befolyásolta kibontakozó művészetét; de mindenek elött Cézanne lett a „példakép”. Már ’905-ben, amikor Matisse-ék, azaz a fauve-ok megjelentek, ő is elkezdett ebben az új stílusban festeni. Ha végignézünk a magyar felhozatalon, akkor azt látjuk, hogy tulajdonképpen ő volt az első, akit „megfertőzött” a fauvizmus, még a leginkább fauve-nak titulált magyar festő, Czóbel elött. Tizennyolc évesen, 1906-ban már kiállított a Salon d’Automne-on, ami a korszak legnagyobb kiállítása volt. Azonnal felfigyelt rá a francia sajtó is.
Megvannak az akkori festmények?
Kiállított képei egy kivétellel megvannak.
A következő éveket Párizsban töltötte azzal a címszóval, hogy tanul. Azt sajnos nem tudhatjuk, hogy a szüleinek mit „adott be”, de az örege bérelt neki műtermet, ami akkoriban sem volt olcsó mulatság. Amikor pénzt kapott otthonról, akkor mindig meghívta magyar kollégáit, de nem csak őket: ott volt például Max Weber (1881-1961), aki néhány évvel később az amerikai modernizmus elsőszámú kulcsfigurája lett. Berény 1907-ben már együtt állított ki Matissékkal. Befutott Párizsban, de itthon teljesen ismeretlennek számított.
1909-ben még Párizsban volt, amikor megalakult az Új Képek Társaság, ami a Nyolcak előzménye. (Mellesleg a kiállítás előtti karácsonyt éppen Bartók Bélával töltötte a zeneszerző párizsi lakásán.) Sok helyen tévesen az szerepel, hogy kezdetben Keresőknek hívták a csoportot, de ezt lassan el kellene felejteni. Az első kiállításon Berény egyetlen képpel szerepelt, ezzel kvázi a csoport tagja lett, de nem volt itthon.
Nagyjából. Berény nagyon jóban volt Bölöni Györggyel(1882-1959), aki támogatta ezeket a művészi elképzeléseket, de ugyanígy volt Kernstokkal, Czóbellel, Márffyval…
…Orbánt verte biliárdban…
…Pór Bertalan pedig még itthon házitanítója volt, Pórt tulajdonképpen Berény papa fedezte fel. Tihanyit is ismerte már gyerekkora óra, mert a Tihanyi faterjának a Rákóczi úton volt kávéháza, ő meg azon a környéken nevelkedett.
1911-ben, amikor már megalakultak Nyolcak néven – állítólag az elnevezés is Berénytől származik –, akkor Berény egymaga negyvenkilenc olajképet állított ki, annyit, mint a többiek együttvéve.
A hatás nem maradt el…
Persze, óriási botrány lett, főleg az aktok miatt. A konzervatív sajtó belekötött mindenbe, amibe csak bírt. De ez azonnal híressé és hírhedtté tette. Innentől hosszasan töretlen a pályája, függetlenül attól, hogy sokat változik: gyakorlatilag egyfolytában kísérletezett. Nem csak a kompozíciókkal, hanem a festékekkel is. Azt akarta elérni, hogy gyorsan lehessen festeni, és a felületek áttetszőek maradjanak, mintha üvegfestményeket tenne egymásra az ember. Festett jó néhány képet ezzel a saját festékkel, de ezek nagyon gyorsan elkezdtek tönkremenni…
Néhány darab megvan, Berény szerencsére elég gyorsan rájött, hogy baj van, és próbált utólag fixálni, javítani. Néhány éve Amerikában feltűnt a Golgota című képe, a hátoldalára franciául rá van írva, hogy minden ötven évben újra kell lakkozni a festményt… A restaurátorok ráncolják is a homlokukat, igazi kihívás, ha egy-egy ilyen kép a kezükbe kerül.
Ugyanebben az évben hímzéseket is kiállított, amik stílusban, felfogásban távol állnak mindentől, ami a korban dívott: kifejezetten expresszív kompozíciók, mások pedig a japán művészet, elsősorban Hokusai hatásáról árulkodnak, de érdekes az is, hogy a lapkritikusok ekkor “a tű Gauguin-jének” nevezték.
Szinte látom, ahogy Berény Róbert a hímzőráma fölött görnyed…
Ő „csak” megrajzolta - gyanítom, hogy egyből a vászonra -, utána a felesége kínai selyemmel kihímezte. Aztán ebből akkora üzlet lett, hogy kis manufaktúrát indítottak, és a házvezetőnőtől a szakácsnőig mindenki hímzett. A hímzésekből volt kiállítás Berlinben, San Franciscoban, Brazíliában, és adtak is el belőle jócskán. Nem tudjuk mennyi készült ezekből, biztos, hogy több tucat, de a százas nagyságrend sem elképzelhetetlen. Ma összesen egy ép darab van, New Yorkban. Egy töredéket pedig én húztam elő a Kernstok-hagyatékból, azt hitték, hogy az ő neje hímezte.
Aztán jött az I. Világháború. Mit csinált Berény ebben az időben?
Bevonult, Márffy alá osztották be, és Pór Bertalannal együtt hadifestők voltak.
Ecsettel a frontvonalon?
Olyasmi, bár ebből az időből nem találtunk egyetlen festményt sem. Egy két rajzot ismerek…
Ekkor már nős volt?
’12-ben nősült, nagyon okos nőtt vett el, aki később Kun Bélának volt a titkárnője: öt nyelven beszélt, fordított. Impulzív kapcsolat lehetett, ebből született Vera nevű lánya 1916-ban. Aztán hamar tönkrement a kapcsolat.
Mennyire volt tevékeny a „dicsőséges 133 napban”?
Az elején nagyon lelkes volt, ő volt a festő-bizottság feje, nagy hatalom volt a kezében. A harmadik hónapban ráébredt, hogy nem arról szól, a dolog, amit ő képzelt. Hazament és azt mondta, hogy ezzel a „paranoiás bandával” nem dolgozik együtt. A szerepét ekkor vette át Pór Bertalan. Ebből az időből származik a Fegyverbe! Fegyverbe!-plakát, de ezt már megrendelésre csinálta.
Emiatt aztán le is tartóztatták…
Márffy valahogy kiszabadította, de mennie kellett: Bécsen keresztül Berlinbe. Akkoriban nem érezte jól magát: a feleségével már nem volt együtt, és mély depresszióba esett. Ennek kapcsán meg kell említeni, hogy Berény komolyan foglakozott a pszichoanalízissel is. Például ő analizálta később Füst Milánt. Ferenczi Sándor, a neves analitikus a legszűkebb baráti köréhez tartozott. Freud, amikor Magyarországon járt, akkor Berényéknél is vendégeskedett, ennek nyoma is van a 4 kötetes Freud-Ferenczi levelezésben… A Ferenczi-Ignotus-Berény baráti háromszög nagyon erős alapokon állt. Ignotus, akiről szintén több portrét készített melesleg 1914-ben sógora is lett...Visszatérve Berlinre…
Mély depressziójára pszichoanalitikus segítséget keresett, és némi javulást el is ért, de ebben az időben egyáltalán nem festett.
Ekkoriban volt a filmes korszaka?
Elterjed a szakirodalomban, hogy filmezett, de erről én nem tudok konkrétumot. Az biztos, hogy filmekhez díszleteket készített, és nagyon sokat zenélt. Elkezdett komponálni: vonósnégyesét ’22-ben előadták a November Gruppe egyik koncertjén, a közönség ünnepelte, óriási ováció volt. Ami még érdekes: Bortnyik Sándor készített egy animációs filmet, aminek a zenéjét Berény írta. Bortnyik először Kodályt kérte fel, de ő olyan horribilis összeget akart, hogy Berényre esett a választás. Mindezeken túl a Berliner Tageblattnak volt egy szatirikus melléklete, amiben megtaláltam kb. hatvan Berény által készített karikatúrát.
Mintha Berény és Marlene Dietrich között lett volna „valami”…
Berény és muzsikus barátja, Kármán Ivor egy házban laktak Marlene Dietrich anyjával Berlinben. Korábban azt hittem, hogy s szerelem csak egy családi legenda, de Kármán Ivor lánya szerint igaz a történet: 1922-ben Marlene Dietrich még nem volt senki, hegedülni tanult, és így jöhetett össze Berénnyel…. valós lehetett a románc, és talán lehet valami filmes folytatása, de ezt nem sikerült még feltárni.
Ekkoriban kezdődött egy komolyabb szerelem…
Breuer Eta csellózott, először Tihanyi Lajos szeretett bele, de Tihanyi süket volt, artikulációja is groteszk, szánalmas... Berény könnyedén lecsapta a kezéről a szép zenészlányt. 1926-ban költöztek haza, itthon összeházasodtak, és az új szerelem új lökést adott: visszatért a festészethez. Elképesztően erős művek kerültek ki ebben az időszakban Berény keze alól! Ez a „korszaka” eltartott a harmincas évek közepéig, aztán jön egy fáradt, hanyatló természetelvű fázis.
Említsük meg Berény Róbertet a feltalálót!
Berlini korszakában intenzíven foglalkozott találmányokkal. Tervezett például mozigépeket, és kitalált egy mozgótükrös filmvetítőt, amit szabadalmaztatott is. Egy német pacákkal elkészítették a prototítpust is. A golyóstollat állítólag egy héttel Bíró után fedezte föl, de erről csak akkor értesült, amikor szabadalmaztatni akarta.
A Második Világháború nyilván neki is „betett”…
A Második Világháború alatt bujkálnia kellett. Egy védett házban húzták meg magukat. Éppen most - ezt úgy értsd, hogy fél órája - találtam egy ’45 augusztusi fotót a Nemzeti Múzeum Fotótárában, rajta a csonttá soványodott Berény. A háború után - 1919-es múltja miatt - felkapta a rendszer: nem volt rossz dolga, bár a nyugdíja miatt panaszkodott. Kossuth-díjat kapott és tanított a Képzőművészeti Főiskolán.
Mondhatjuk, hogy kiszolgálta a rezsimet?
Ha megnézzük az akkori képeit, akkor azt látjuk, hogy bár behódolt a szocreálnak, de a legelvetemültebbekhez képest hű maradt önmagához. Önmagához, főleg a pályakezdés, később a Nyolcak, majd a 20-as, 30-as évek nemzetkzi rangú sziporkázásához képest persze ez hanyatlás. A tanítványai elevenen emlékeznek rá, és azt mondják, hogy nem próbált rájuk erőltetni semmit, se a saját elképzeléseit, se a hivatalos művészeti irányvonalat.
A pécsi Nyolcak kiállításon lesznek/lehetnek eddig nem látott Berény képek?
1915-ben San Franciscoban világkiállítást szerveztek, ez volt a Panama-Pacific International Exposition. Az egyik szervező John A. Nilsen Laurvik (1876-1953) eljött Magyarországra, itt - ahogy az dukál - beleszeretett egy magyar nőbe, Pálos Elmába, aki Ferenczi Sándor nevelt lánya volt.
Kicsi a világ?
Ennél is kacifántosabb a történet, érdemes megjegyezni, hogy Ferenczi úgy lett a kisasszony nevelőapja, hogy először beleszeretett, de aztán az anyukáját vette feleségül. Ez volt az a vonal, amin keresztül Laurvik eljutott Berényhez is. Kiválasztott nyolc festményt, és jónéhány hímzést. Persze, elment a többiekhez is, és végül kivitt közel ötszáz művet. 1915 decemberében, amikor bezárt a kiállítás, várták haza a képeket, de nem történt semmi. Aztán Laurvik írt egy levelet, hogy sajnos elsüllyedt a hajó, amin a képek voltak. Később kiderült, hogy 1916-ban volt még egy post-exhibition, ahol szerepeltek a képek. Egészen 1924-ig nem volt hír a művekről. Akkor „hazajött” néhány kép, de nem volt köztük az 1913-as Bartók portré, és a korábban már emlegetett Golgota sem. Berény soha nem látta viszont a képeket.
1953-ban - Berénnyel majdnem egyszerre - halt meg Laurvik, és előkerültek a képek egy raktárból, mert nem volt kifizetve a raktár bére. Akkor az elárverezett képek egy amerikai gyűjtőhöz kerültek, tőle vette meg a Bartók Archívum vezetője a Bartók-portrét. Innen került Bartók Péterhez (1924-), a zeneszerző fiához, és máig is ott van nála Floridában.
Akkor ennek örülni kell? Megvan a festmény!
Háááát, persze, megvan, de Bartók Péter semmire nem hajlandó: nem csak nem adja kölcsön a képet, de még azt se engedi, hogy megnézzük, holott többször is ott jártam Amerikában, szívesen áldoztam volna a hosszú útra, hogy élőben megvizsgálhassam.
Ezek szerint te sem láttad?
Soha nem láttam élőben. Ennek a képnek a sorsa országos kérdés kellene hogy legyen. Az államnak minden diplomáciai szálat meg kellene mozgatnia, hogy a Nyolcak kiállításon itt legyen a kép.
A Golgota története legalább ennyire izgalmas. Néhány éve Berény San Franciscóban élő unokája akadt rá az E-Bay-en, és azonnal szólt nekem. Közben már elkezdődött a licit, amit sikerült leállítani. Ennek kapcsán aztán az FBI elkezdett nyomozni, és hozzájuk került a kép.
Nagyon jó lenne, ha nem egy FBI raktárban lógna, hanem Pécsen a Nyolcak kiállításon. De még az sem tisztázható, hogy kivel kell erről tárgyalni….
Két éve karácsonykor tévét néztem a kislányommal, a Stuart Little című családi mozi ment, és a film egyik jelenetében megláttam, hogy egy Berény kép lóg a falon! De, mit keres az Alvó nő fekete vázával című elveszett festmény egy amerikai filmben? Azonnal írtam a Sony Pictures-nek, de ők elhajtottak. Aztán több tucatnyi e-mailt küldtem a stáb tagjainak, és jöttek a válaszok: emlékeznek a képre, de nem tudják, hogy hol van. A rendező-asszisztens azt válaszolta, hogy a kép elveszett a raktárból... Két héttel később jött egy levél a díszlettervezőtől, hogy nála van a kép, és Kaliforniában vette egy ószerestől. Legutóbb, amikor Berény ügyben jártam Amerikában, akkor személyesen is megnézhettem a képet. Szerencsére jó állapotban, biztonságban van.
Megnézted a film második részét is? Változtak a filmnézési szokásaid?
Persze, megnéztem, de azóta méginkább csakis a háttereket fürkészem. Eddig is erre volt ráállva a szemem: régi magyar filmek történetét nemigen tudnám felidézni, de arra, hogy egyes jelenetekben milyen képek voltak a falon, sokkal jobban emlékszem. De nem csak a filmeket nézem így, mindenhol elveszettnek hitt, lappangó képeket keresek. Erről hamarosan még hallani fogsz biztosan...
