Korszakalkotó lehet Máté Gábor A kétfejű fenevad-rendezése, nemcsak Weöres Sándor életműve, de a magyar történelmi dráma terén is. Radnóti Zsuzsa dramaturg segítségével a darab kapcsán a magyar nép lelkében és vérzivataros századaiban kutakodtunk.

A ’83-as Weöres Sándor- interjújából kitűnik, hogy akkor nagyon nem volt megelégedve a színházi szakmával, mert ahogyan írja is, évtizedekig hagyták parlagon heverni az olyan filozofikusabb, vagy nehezebb darabokat, amilyen például A kétfejű fenevad is. Hogyan vélekedik a mostani helyzetről? Vajon még mindig előfordulhat, hogy hosszú évek, akár évtizedek is eltelhetnek a nélkül, hogy egy-egy fontos darabot igazán felfedeznének, és színpadra állítanának?

R. ZS.: Az elmúlt félévben, egy évben roppant kellemes fordulat történt pontosan A kétfejű fenevaddal kapcsolatban. De eddig nagyon hosszú időn keresztül egyik sikerületlen előadás a másik után született, és az ember úgy érezte, hogy egyik sem tudja megfejteni ezt a remekművet. Egyébként jó néhány darabot fel tudnék még sorolni, amelynek régen méltóan meg kellett volna szólalnia színházban, mégsem történt meg. De most ne ezen keseregjünk, hanem annak örüljünk, hogy A kétfejű fenevaddal viszont megtörtént ez a változás.

Kicsit közelebbről nézve, mi ez a változás, és mi lehet az oka?

R. ZS. A változás az, hogy nagyon sok nem sikerült előadás után, először született egy szerény visszhangú, de nagyon érdekes elképzelésű előadás Nyíregyházán, és aztán most létrejött egy bombaként berobbanó nagy siker Máté Gábor rendezésében a Katonában, és mind a két előadás valamilyen módon közelített a darab nagyon komoly megfejtéséhez, amelyet az előzőek nem tudtak megvalósítani. Illetve, a történelmi hűség kedvéért hozzá kell tennem, hogy A kétfejű fenevadot legelőször Bucz Hunor rendezte meg 1983-ben, és már ez a legelső is, tulajdonképpen egy egészen különleges hangvételű, alternatív stílusú színpadra vitel volt, akkor még úgy mondtuk, amatőr előadás. Bucz Hunor, akinek a Térszínháza egyébként még ma is működik, akkor egy érdekes, szegényszínházas előadást csinált: egy csupasz teremben ültünk körben, a szereplők fehér próbaruhában voltak, néhány kötél lógott a mennyezetről, és ebben játszották el a darabot, elragadó lírával, eleganciával, könnyedséggel és humorral.

Aztán következett a Vígszínház, majd a Kaposvári Színház, a Madách Színház és még nem is tudom hány próbálkozás volt belőle. De senkinek sem sikerült igazán, mert mindegyik a történelmi kort mutatta be, játékstílusban is, díszletben is, jelmezben is, egyszóval berögzült a történet tényleges korába. Vagyis a szöveg maga nem tudott korszerűvé válni, és ez által az előadás sem. Koltai M. Gábor volt az első Nyíregyházán, aki a darab rögzített idejét megváltoztatta, és áthelyezte a második világháború ostromidejébe, tehát abszolút elemelte a darabot eredeti közegéből.

Ez az érdekes előadás aztán valószínűleg felszabadított valamit, új gondolkodási alternatívákat nyitott meg. Máté Gábor előadása még rugalmasabban kezeli az időt és átrakta a darabot a hetvenes-nyolcvanas évek közegébe, de míg a nyíregyházi előadás végig benne maradt a maga választotta időben, a Katonabeli szinte csúszkál az időben, úgy értem, hogy néha azt érezzük, mintha ma játszódna.

Milyen szerepe, vagy jelentése lehet annak a zsinórpadlásról lelógó ruha-halomnak, vagy felfüggesztett gardróbnak, ami az egész színpadképet uralja?

R. ZS.: Számomra ez nagyon fontos jelzés arra, hogy milyen mélyről tudott gondolkozni Máté az egész darab filozófiájáról. Ez a mű ugyanis egyrészt a huszadik századnak arról a nagy felismeréséről szól, mely szerint az addig egységesnek hitt személyiségről kiderül, hogy nem létezik, mert az emberekben nagyon-nagyon sok ellentétesnek tűnő személyiség rejtőzik. Tehát az, amit régen úgy hívtunk a színházban, vagy a drámában, hogy körülhatárolt jellem, úgy tűnik nincs többé.

A huszadik század hihetetlen történelmi kataklizmái és megszülető új filozófiai eszméi alapján kialakult az az elképzelés, hogy a személyiség önmagában mély válságot él át: hogy többedmagunkban vagyunk a saját személyiségünk rabjai. Hogy egyik szituációban a személyiségünknek az egyik oldala, a másikban a másik kerül elő. És ez a fajta személyiségválság, vagy pedig, hogy még tovább vigyem a gondolatot, az embert a túlélés ösztöne kényszeríti, hogy személyiségeket váltson.

Ez a darab tele van ilyen személyiségváltó karakterekkel. Hogy ez egy belső elhatározás-e, vagy csak egy külső mimikri, az más kérdés. És ezt jelzik a föntről lelógó ruhadarabok is: hogy kényszerűségből jelmezeket öltünk magunkra, és a szerint, ahogyan Közép-Európának ez a hektikus történelme változik, úgy váltunk mi is alakzatot, a túlélés, az alkalmazkodás jegyében. Ahogyan a színészek szedik le föntről a jelmezeket, és veszik magukra a különböző álcákat az előadásban, ez a gesztus abszolút mértékig sugallja ezt a fajta dramatikus gondolkodást az egész régióról, és a magyar történelemről.

A személyiségváltás, vagyis inkább személyiségválság kérdése egyébként elég nyomasztó téma lenne, ha nem oldaná föl humorral, játékossággal már maga Weöres is. De ezeket igyekszik hangsúlyozni, és megtámogatni a rendező is, például az előadás pergő ritmusával, és még megannyi más színházi eszközzel.

R. ZS.: Valóban lehetett volna ezt a darabot egy kataklizmaszerű világpesszimizmussal is megkomponálni, azzal, hogy az író, vagy a történet egy szörnyű, sötét káoszba löki bele az embereket, de a modern magyar drámának szerencsére megvan az a különleges képessége, hogy a korszerű humornak, bátran mondhatom, a korszerű filozófiai humornak számtalan, csodálatos színárnyalatát tudja képviselni, megszólaltatni. Weöresnél elsősorban nem csak humorról beszélnék, hanem derűről, élet-derűről.

Egyfajta vitalitásról?

R. ZS.: Igen, arról is. Hit abban, hogy igenis túl lehet élni, méghozzá úgy, ahogy A kétfejű fenevad főhőse, Ambrus deák túléli, úgy, hogy a személyiségének mélyrétegei intakt maradnak a változásoktól, legfeljebb csak a nőkkel kapcsolatban engedi meg magának a férfiúi ködösítéseket, mondjuk azt, kegyes hazugságokat. De túl lehet élni úgy is, hogy az életösztön kiváltotta többlelkűségben váltakozik a személyiség. Van azonban olyan is, hogy a változás a halállal egyenlő. Szóval ezek a nagyon különös útjai a személyiségnek a történelem vérzivataraiban sorra megszólalnak ebben a nagy műben.

Megemlíteném, hogy ugyanezekben az években született Örkény Istvánnak a Pisti a vérzivatarban című darabja. Ugyanezeket a vérzivatarokat mondja el, ugyanolyan különös, groteszk humorral, csak mindezt Weöres Sándor csodálatos költészettel, Örkény István pedig egy racionálisabb megfogalmazással, de mind a kettő arról szól, hogy mi lakozik az emberben, és hogyan alakul az egyes személyiség sorsa a történelem különböző változásaiban. És mindkettő ugyanazt a derűt képviseli, ahogyan most, mondjuk nagyon hasonló derűje van Esterházy Péter szövegeinek, legyen az próza, vagy színpadi mű, - elvégre mostanában van egy drámaíró korszaka is Esterházynak, amit nagyon is észre kell venni és nagyon lehet neki örülni.

Igen, de úgy tűnik, ezek a szövegek mind elég nehéz helyzetbe hozzák a színházcsinálókat.

R. ZS.: Hát részben igen, de én úgy gondolom, hogy nagyon beragadtak egy történelmi korszak illusztrációjába, és azon belül nem tudták megtalálni a játék hangvételének korszerűségét, azt, hogy ma is magunkra ismerhessünk egyfajta emberi, konkrétabban közép-európai, magyar mentalitásra a változó korokban és időkben..

És vajon a nyelvezetnek ez a veretessége előnyt, vagy hátrányt jelent?  A bemutató után sokan nyilatkoztak elragadtatottan magáról a darabról és Weöres drámai nyelvéről.

R. ZS.: Ennek az előadásnak nagyon nagy előnye, hogy a színészek tényleg értették ezt a szöveget, és ezáltal át tudták adni a közönségnek úgy, hogy a nézőtéren ülők is megértették a gyönyörű mondatokat, a történet ívét, élvezhették a szöveg humorát, iróniáját. Mert ha már megértette a színész, akkor tudja, hogy melyik az a szó, amit kicsit pátoszosan kell mondania, vagy melyik az a pillanat, amikor át kell váltania iróniába.

És amikor ennek a kettőnek az egyensúlya, a pátosznak és az iróniának, vagy az alpáriságnak és a költőiségnek, a játékos, archaikus nyelvteremtésnek és a mai argónak ezek a gyönyörű, bonyolult mondatai hirtelen megszólalnak, akkor születik meg a kapcsolat színpad és nézőtér között. Máté Gábor előadásának sikerült ezt a korszerű, de nehéz tónust megtalálnia.

Az elhangzottak fényében mennyi igazság lehet Weöres Sándornak abban a nyilatkozatában, hogy A kétfejű könyvdráma, és hogy neki tulajdonképpen az összes drámája is az?

R.ZS.: Egy író általában akkor mondja a darabjáról, hogy könyvdráma, hogyha nem játsszák el, és ő maga is érzi, hogy valamit nagyon bonyolultan fogalmazott meg.

Akkor ez csak afféle utólagosan ráragasztott címke, ami a darab mellőzése fölött érzett csalódottságából fakad?

R. ZS.: Persze. Mért, hát a Madách Imre szegény, ő minek tekintette Az ember tragédiáját? Vagy gondoljunk Füst Milán csodálatos drámáira, amik évtizedekig nem kerültek a színház közelébe se. Hát Csokonai, vagy Katona drámái…? Inkább nem is folytatom a sort.

Nemrég azt olvastam, hogy valaki Márton László A nagyratörő-jét is könyvdrámának titulálta…

R. ZS.: Mert nyilván még nem szembesült azzal, hogy amikor egy előadási példány készül, akkor milyen sok minden történhet egy szöveggel. És hogy egy jó rendezői elképzeléssel meg lehet úgy szólaltatni egy roppant komplikált darabot és szöveget is, hogy abból kiderüljön, az úgy nevezett könyvdráma mögött, alatt, benne ott rejlik egy igazi dinamikus, lüktető színházi szöveg.

Visszatérve A nagyratörő-trilógiára, aminek éppen most mutatták be a harmadik részét Egerben, mint az előadás dramaturgja nyilván jó párszor szembesült a történelmi dráma színpadra állításának nehézségeivel, buktatóival…

R. ZS.: Így van. Érdekes megemlíteni, azt a nyilvánvalóan véletlen, de mégis érdekes egybeesést, hogy van három történelmi dráma: Márton László már emlegetett A nagyratörő trilógiája, Závada Pál Bethlen-je, és Weöres A kétfejűje, amelyek mind a 16-17. században játszódnak; az első kettő Erdélyben, a harmadik pedig a három részre szakított Magyarország különböző régióiban. Ráadásul a drámák időben is követik egymást. A nagyratörő a 16. század végén játszódik, a Bethlen a 17. század elején A kétfejű pedig a 17. század végén. Tehát ez a három darab valamilyen módon – mintha egymás folytatásai lennének - a vérzivataros magyar történelem egy nagy korszakát ölelik át, amikor a törökök elindultak Magyarország felé, és először Erdélyt, aztán Magyarországot foglalták el, mindaddig, míg ki nem verték őket.

De túllépve ezen a három drámán, az, hogy elkezdték a történelmi drámákat is korszerű hangon megszólaltatni mindenképpen előrelépés a magyar színházban. Ilyen örvendetes esemény volt néhány éve Spiró György Árpádház című műve Almási- Tóth András színrevitelében.

A Nemzetiben már évek óta megy a Holdbéli csónakos, az Octopus előbb a Katona József Színházban került színre, majd két éve Zsótér Sándor is megrendezte az Ódry Színpadon…, ennél egy kicsit korábbi, 2003-as Balázs Zoltán Bárka Színház-beli Theomachiája. Kimondhatjuk, hogy Weöres Sándor drámái mostanában élik reneszánszukat?

R. ZS.: Abszolút. Mert ebből a fölsorolásból kitűnik, hogy nem csak A kétfejű fenevad- at fedezték fel újra, hanem folyamatban van, vagy már meg is történt az egész weöresi drámaírói életmű föltérképezése. Úgy látszik, most ért be a dolog, most ért el oda a magyar színház, hogy a darabokhoz megfelelő színpadi nyelvet is meg tudja teremteni. Mert a Balázs Theomachiája a Bárkában, Valló Péter Nemzeti Színházbeli Holdbéli csónakosa, Zsámbéki Gábor az Octopus-szal, Koltai M. Gábor Nyíregyházán és Máté Gábor mostani előadása, mindegyik a maga módján, másképpen, más stílusban szólalt meg, de valahol mind megközelítették vagy egyenesen rátaláltak a megszólalásnak egy igazi, élő, és érvényes hangvételére.

Ez egy örök elmaradottsága a magyar színháznak, hogy a drámaírók mindig sokkal előbbre jártak, meg hát mondhatjuk, manapság is előbbre járnak, mint a színház. De azért megy a színház a drámaírók után, és ez egy jó érzés.

Spiró György mondta, hogy a Weöres-darab a magyar kétlelkűség zseniális műve. És a Weöres szöveg is ezt sugallja, szóval abszolút nem foglal állást, nem írja, hogy ezek a gonosz németek, vagy a gonosz törökök, hanem belülről dolgozik (illetve, a politika felső szintjén létezőket vitriolos, szatirikus, elitélő humorral ábrázolja.) Hogy hogyan próbálta ez a nép túlélni ezeket a megpróbáltatásokat, hol bűnösen, hol ártatlanul, hogyan próbált alkalmazkodni viharos gyorsasággal változó, bizonytalan kimenetelű történelmi eseményekhez. De ezek a darabok egy sokkal bonyolultabb történelemszemlélettel fogalmazódnak, mint a korábbiak, és talán a színház is most érett meg rá, hogy ezt a maga bonyolultságában megpróbálja megfogalmazni. Erre példa Márton László trilógiájának színrevitele is Egerben. De visszatérve a Katona József Színház előadásához, ebből a szempontból, a korszerű hangvétel megtalálásának szempontjából is nagyon fontos, és komoly állomás Máté Gábor rendezése.