Egyik pillanatban még ülnek, következőben repülnek, a társaság tehet nyilván róla, vagy a társaság leggyengébb eleme, a hiányzó láncszem, a PEN szenvtelen embere, harmadnapon levetettem e gúnyám, önjáróvá lettem.

Péntek este kilenc óra előtt a tömeggel érkeztem. Az eddigiekkel szemben: valódi tömeggel, humanoid formák álltak sorra minden sorban durván kritikus számban, a bejáratnál jegyért, a koncerteken a legjobb pozíciókért, a pultoknál sörért, a toi-toi lerakatnál megkönnyebbülésért; merőben új időszámítási egységtételekkel kellett tervezni, A-tól B-ig, B-től C-ig… ilyenkor szűkös az egyetemi ugar, zavaró, hogy nincs hol eloszolni.

A kaliforniai Tito & Tarantula turnéjuk utolsó állomásaként mintát mutatott az igaz mexikói hangulatból. Laza riffek, rekedt ének, elragadó gitárszólók, előadásukban még a klasszikus Sex Pistols nóta is egész másképp szólt, egy ponton felhívtak a színpadra a közönség legszebb lányaiból egy színes csokorra valót, zenéjükkel kápráztattak, mindenki mosolygott.

Eközben a terítőnyi méretű Csipáncsap színpadon Babarczy Bulcsú kápráztatta el egy szál gitárral a fősodortól direkt menekülőket. Saját dalok és saját ízlésére átalakított popzenei feldolgozások – itt muszáj megemlítenem Britney Spearset - tették szerényen izgalmassá a vele töltött estét, mert úgy használta hangszerét, hogy egy egész zenekart helyettesített. Tábortűz hangulatot varázsolt, tábortűz nélkül.

Bármilyen eldugott végen, bármilyen formát is ölt a tehetség, most a főszerep a 30Y-nak jutott. Az első sorokban ugrálva úgy tűnt, hogy Archimedes törvényét a testemen kell tesztelnem szárazon, mögöttem egy teljes sátoroszlop nyomott, ezen a fesztiválon ennyire tele a nagyszínpad talán még sose volt, és ez a frontember Beck Zoli minden megnyilvánulásán is látszott, imádta a helyzetet, a hazai közönséget, otthon volt.

A frenetikus hangulat hevében ráadásul forradalmat szított, hogy a 105 helyett megkapják a 120dB limithatárt, mert a rockzenének, és a sátor urának ez jár – ahogy a tikkadt szöcskenyájnak a vodka alapú koktél, amit a kordonon túlról egy mixer csöpögtetett a tátogó szájakba!

Vágtázó Halottkémek idézés közben a gyárépületek között a szombati napon fellépő Le Fanfare en Pétard rezes- és dobos banda adott rögtönzött bemutatót, csak hogy mindenki tudja, eljövendő koncertjükön ki mire számítson. Valódi utcazenészek, akiknek idegen látszólag minden színpad, ők azt szeretik, ha körülállják őket, velük menetelnek, haladnak, táncolnak, örülnek, bárkit jókedvre derítenek - ebben a néhány percben is a ska magasiskoláját mutatták, jó volt, és különösen jó lesz.

Úgy alakult, hogy Barabás Lőrinc Eklektrickel zártam. Én csak mostanában ismerkedem a zenéjükkel, talán ez az a műfaj, amihez meg kell érni, az artikulátlanul üvöltve tombolós bulik után a szöveget nem csak érteni, a zenét nem csak hallani, de érezni, a részletekre figyelni, a hangok szárnyán vitorlázva szállni.

És persze azt sem lehet itt letagadni, hogy az énekfelelős Fábián Juli lenyűgözően természetes szépsége a füleken túlmutató szemgolyó simogatás, nagyon nehéz mellette a zenekar többi tagjára is figyelni, noha egyéni hangszeres kvalitásaik alapján megérdemelnék. Egy életem, egy halálom, a koncertet követően volt bátorságom Julit megszólítani.


Míg a fiúk a turnébuszba pakoltak, ő kicsit rám ért, én megmutattam neki a PEN helyszíneit, és beszélgettük zenei elitről, tervekről, közönségről, ide-oda áramló energiákról, mézes meggyes alternatívákról, amiről nem most fogok beszámolni…Friss kapcsolatunk végére a pontot egy csatárláncba felfejlődött „kilakoltató brigád” hirtelen rakta ki. A tegnapi naphoz hasonlóan hajnali négykor szigorúan zárták a bazárt, ezzel a kritikus idő a vártnál ismét korábban jött, búcsút intetünk, én meg mentem taxit fogni.Még 1 nap.