Szöllősi Mátyás aktív kórtermében olyan a beteg, mint egy kehes kaméleon: szinte beleolvad a könyöknyi tér sápadtságába, a nyelés és légzés közti szünetekbe, a novemberi utca szürkéjébe, miközben odaveszett szerelmét siratja. Magát a szerelmet, vagy a nőt, aki elveszett benne, vagy az embert, aki elveszett ebben az elvesztésben.
Kilenc körül indul a gyulladás.Az ízületek kis pontjai égnek először
és már nemcsak gondol; helyezkedik.
A test egésze is leszűkül.
a lüktető részek dominálnak.
Értelmet kereső várakozás. Nincs ennél rosszabb.
De mások bezzeg felfigyelnek.
Egy sápadt test a legjobb alkalom a
szánakozásra.
„Megbocsájtjuk, ha holnap nem vagy velünk.”
„Megköszönöm, ha holnap elfeledtek.”
(Amit várni lehet - részlet) A kötet jól strukturált módon hosszú folyosókon keresztül egyre beljebb vezet egy olyan, feltehetően fiatal ember mélyébe, akinek világává a kórterem válik, és lelke, érzékelése, öntudata már csak ott aktív; vagyis állapota a normális felől nézve kóros állapot.
Gottfried Benn objektív, letisztult naturalizmusát átszövi Nietzsche gondolati és Rilke vallásos, vakamint Hoffmanstahl nyelviségében bizalmatlan hagyatéka, elegyedve valamilyen közép-kelet európai állapotleírással, főleg, ami az utcaképeket, az utazás mozzanatát, a várótermi képet, a Duna-parti sétát illeti (és amely versek ihletője egy fotósorozat volt, mint megtudjuk az appendix-függelék igen érdekes, ihlető idézeteket is felsoroló jegyzeteiből).
Ez a józanul, egy-egy páros rímmel operáló, lassan lépdelő tárgyiasult líra, amelyben a görcs=merev üvegszilánk-hasonlatok és betegség=fájdalmas jószág-metaforák mégis fájdalmasabban szubjektívek elődeinél. Egyrészt mintha lázálom utáni tehetetlen, izzadtságtól csatakos halucinációkkal szembesülne az olvasó, aki nem tudja, kinek a tekintetével figyeli, mely beteget, másrészt hihetetlenül pontosan fogalmaz meg betegség-kirekesztődés-diskurzusokat.
A Gyulladás bevezetőjétől, ahol egyfajta bélelváltozást diagnosztizálnak a beszélőn és ahol a biopszis művelete az egészséges egyén önképét elvéve, kifordítja, eltárgyiasítja a lírai alanyt ember, normális egészséges ember voltától, csak a betegség tüneteihez igazítja életritmusát, várakozásait, míg munkáját is elveszíti, s elhidegül szerelmétől. Ténylegesen és átvitt értelemben is az aktív kórteremben találja magát, amely egy fordított világ fordított versenye, s ahol fiatalsága miatt szintén idegen marad.
Legkésőbb ezen a ponton kezd felfoszlani a kötet elmesélhető linearitása, mégha például a hét minden napjára készült versek, vagy a latin címekkel jelölt állapotok a „beteg” idejének megváltozott fogalmán belül írják is le az akarat és egyén öndefiníciójának változásait. Ezen a ponton fedezhetjük fel, hogy sokkal többről van szó, mint egy beteg ember halálfélelme, vagy az élet céljainak átértékelődése.
A betegség egy olyan kirekesztő erő, amely lehetetlenné teszi a megszokott interakciókat, s amely arra kényszerít, hogy ezeket akár a szerelemben, akár a családi és baráti kötelékekben is felülbírálja. Az én, az én akarata, az akarat bevallott akarása, vagyis paradox módon a felfokozott, vállalt kiszolgáltatottságban megélhető szabad állapot áll elő általa, ahol az ok-okozati összefüggések akár fel is cserérődhetnek.
„A kávézóban, ahol dolgozom,
már szinte senki nem ivott
ült - vagy csinált akármit.
Bár, őszintén megvallom, hogy a képet,
amit minden zárás előtt nekem
hagynak, én élvezettel veszem tudomásul.
A füstgomolyt, mely fönt megáll, leül,
a pult s a szemközt álló székek által
bezárt nyolc-tíz négyzetméternyi térben,
nem is tudom, biztonságként fogom föl.
A semmi és a csönd, a lámpák surrogása
oldja a felgyülemlett légnyomást;
a napnak vége van.” (Feloldás) Szöllősi többször is nekifut, élesen, olykor expresszionista módon láttatva embert és várost, ami „Hatalmas körbe bokrok/húgytócsák, dobozok, esetleg ember.” A nyelv megpróbáltatásként egybemosódik a norma hatalmi kényszerítő erejével, az emlékek, a múlt terrorként hat, a „rekonstruálás mégis hamis”, amikor a hosszadalmas betegség és elhagyatottság egymásra épülő mátrixa nehezedik az egyénre, mint a rosszullét, az elmaradó szokások, a gondolatilag meggátolt cselekvési automatizmusok; a természetes bizalmatlansággal való megfékezése az önállótlanság bűntudatát eredményezi, ahol már tilos a nyugalom és a bizalom helyreállítása.
SZÖLLŐSI MÁTYÁS
1984-ben született Budapesten. Jelenleg a Károli Gáspár Református Egyetem hallgatója. Az Ártér című irodalmi, képzőművészeti és közéleti folyóirat alapító szerkesztője. 2004-től publikál irodalmi folyóiratokban (Alföld, Bárka, Csillagszálló, Ezredvég, Irodalmi Jelen, Hitel, Kapu, Kortárs, Megint Nyugat, Mozgó Világ, Parnasszus, Új Hegyvidék, Új Nautilus, Vigilia). A Használati utasítás című antológia szerzője. Első önálló kötete Halálba menő címmel jelent meg 2005-ben.
Nem tudni végül, hogy csak az aktív kórteremből nincs visszaút, avagy a felnőtté válás ennyire visszafordíthatatlan. „Ezt a gondot” pedig az olvasónak kell majd feloldania.
Szöllősi Mátyás: Aktív kórterem, Parnasszus könyvek BP:2010 85 oldal