A világzene egy dologra biztosan jó: aki szereti az ilyesmit, talán kevésbé hajlamos kardélre hányni, felkoncolni, elüldözni eltérő vallású vagy nemzetiségű szomszédját, falubelijét.

Nem ártana tehát, ha a Cimbaliband új lemeze kötelező “hallgatmány” lenne mind a hazai, mind a szomszédos országok iskoláinak énekóráin. A szerbek, románok és magyarok lakta Battonya Népek Barátsága nevű könyvtárában pedig szombat délelőtt az „Oppadiridi“ lehetne a háttérzene az olvasóteremben.

Hogy miért? Nos, a héttagú Cimbaliband a Kárpát-medence népeinek zenéjét ötvözi rockandrollos lendülettel. A bandának a közelmúltban jelent meg a harmadik nagylemeze, a Fonó Records kiadásában.

Az első két stúdióalbum (TransBalkan Express / 2007 Fonó Records, Feketetó / 2008 Fonó Records) után ezt az anyagot idén januárban rögzítették élőben a budai zeneházban. A lemez jórészt visszaadja a sokat koncertező zenekar fellépéseinek hangulatát, bár némelyik 8-10 perces dal élőben valószínűleg élvezetesebb, mint lemezről.

A 74 perces albumon magyar, csángó, szerb, román, horvát és román népzenei elemek keverednek, ami nem is csoda, hiszen a harmonikás, Wertetics Szlobodán szerb, a hegedűs Boda Gellért magyar, Rodek Krisztián tamburás horvát, Pataj Péter nagybőgős roma, míg a cimbalmos Unger Balázs sváb-magyar gyökerekkel büszkélkedhet.

Elismerés illeti a Turán főállásban óvónőként dolgozó Szita Eszter énekesnőt, aki románul is meggyőzően énekel. A manapság meglehetősen népszerű fúziós világzenéktől azonban egyértelműen a virtuóz cimbalomjáték különbözteti meg az albumot.

Unger Balázst a hazai és külföldi kritikusok a hangszer Chuck Berry-jének is nevezik, aki brácsásként kezdte a karrierjét, és csak a 90-es évek elején ismerkedett meg a hangszerrel.

Aki meg a tájházba száműzné a népzenét, az a lemezen vége felé kap egy jókora fülest: a koncert vendégmuzsikusai, a kaposvári Arco di Capriccioso kamarazenekar vonósai mutatják meg, hogy a tanult zenész uraknak se derogál eljátszani egy szerb nótát.