Mindenki Berlinbe vágyik, mert most mindenki Berlinben van. Kertész Imrének Charlottenburg maga a wellness, számos magyar alkotó és projektmenedzser élvezi a kulturálisan kétségtelenül pezsgő, mégis élhető metropolisz vendégszeretetét. Syntax Cinema Orchestra a Szimplában, például. Berlin CONTRA, a PRO után.
Minden és mindenki megfér egymás mellett Berlinben, és Berlin hajlandó naponta emlékezni, szembenézni múltjával. Megtartja a Postdamer Platz melletti lebombázott templomromot, a Gedenk Kirchét, megtartja és graffitikkel színesíti a Fal nem lebontott darabjait, nem hagyja kiürülni a KDW-(Kaufhaus des Westens/a Nyugat áruháza) áruházat.Az új főpályaudvar akár egy többpályás akvárium, mellette elavult intézményként cifra vándorcirkusz, a futurisztikus kormánynegyed gyeptéglái és fafajtánként elnevezett alleek (sétaút) között egy-egy megemlékező tábla zsidókra, az oroszok ellen harcolóka, az NDK-ból a Spreen át hasztalan menekülőkre. Nem messze innét a Haus der Kulturen der Welt (a Világ Népei Kultúrájának Háza) nevű intézményben kortárs kiállításokat láthatunk, főként az elnyomás ellen, naponta kínált kísérő programokkal. A régi múzeumok folyamatosan szépülnek a Múzeumszigeten, nem messze onnan a Collegium Hungaricum Berlin kávézója fogadhatja a Humboldt Egyetem egyenszemüveges diákjait, a Spree partján Bauhaus és neoklasszicista kiülősök váltogatják egymást. A szürke felüljárók alatt kis kabarék és pártházakból átalakított gyorséttermek üzemelnek. Az Oranienstraßén a Hackesche Marktnál még mindig kereshetjük a zsidó macskaköveket, ahogy máshelyütt a fal maradványai, esetleg csak annak felfestett nyomai emlékeztetnek a kötelező "Vergangenheitsbewätigung"-ra.
Jók ebben a németek, akárhogy is: a saját Parlamentjükbe, mely égett, kétszer is, minthogy ő a Reichstag, naponta 8000 vendéget engednek fel, majdnem annyit, mint a Kölni Dómba, Németország első számú turisztikai látványosságába, ingyenesen kínálva idegenvezetést és rálátást olyan fotókra, melyeket egy később Ausschwitzba internált zsidó készített, ugyanúgy, ahogy a "Dem Deutschen Volke" (a német népnek)-feliratot öntő, szintén zsidó származású mester.
Berlin azóta sem győzi bizonyítani a Wende (rendszerváltás és újraegyesítés egyben) és a Vergangenheitsbewältigung sikerességét, ezért került Bonnból vissza méregdrágán a parlament ide, a nemzeti egységet bizonyítandó. A négy Pesti Estre elegendő heti program, amit a város kínál, szemmel láthatóan magukat a kultúrmenedzsereket és a projektgazdákat szórakoztatja: a DJ ellátogat a CD-je borítótervezőjének kiállítására, akinek kurátor ismerőse legújabb összeállítását együtt tekintik meg majd másnap este, egy ismerős premierjére menet.
Kétségtelenül áramlik a kreativitás, de alapvetően mindenki a sajátjával van elfoglalva: a sok legjobb, legérdekesebb, legegyedibb esemény, kiállítás, kisfesztivál, nagyszemle között az ember olykor inkább csak kiutazna a Wahnseere egy pohár sörre. Ott nem nehezedik rá a választás kényszere, maximum a sörök között. És persze nem futhat bele egy mindenhol agyondicsért kiállításba, ahol zsinórra lógatott könyvekből olvashatja ki a düh társadalmi vonatkozásait, néhány plafonra vetített felvételre sandítva, és kétségtelenül dühösen távozva a helyszínről, ami azért kevéssé sikerült relevatív erejűre. De ugyanígy járhat egy felfuttatott kortárs színházi előadáson, ahol mondjuk egy holland koprodukciós projekt demonstrálja, hogyan jön létre egy hét alatt pályázatpénzből iskolaszínházi minőségű produkció, de nem elépzelhetetlen a csalódottság egy méregdrága jazz-koncerten, mondjuk a bejáratott Al Trane-ben, ahol híres dán fúziós jazzistát fényképez a WC-ben amúgy szorgosan ásítozó, jól szituált párjával a következő társasági eseményre tovasiető 'deutsche Dame'.
A kreatív újságírásáról és nívós nagy napilapjairól híres németek előszeretettel vitatkoznak; vitatkoznak magán a vitatkozáson is, örömmel fogadnak be, s nyitottak a végtelenségig. Berlinben a "multikulti" nélkül már szinte semmi sem divat, így azonban egy kávézó cseremisz pár ugyanaddig érdekes, mint egy órácskára látogatóba érkező barát.
Ezen kívül a németek valahogy előszeretettel kérdezik Kertész Imrét, ha Magyarországról kell megtudni valamit, aki várhatóan, már egy ideje Berlin vendégszeretetét élvezve előszeretettel hangsúlyozza majd, micsoda welness is Charlottenburg. Mondjuk Neukölln bevándorlók lakta körzetéhez képest biztosan, viszont a Straße des 17. Juni széles, szürke épületekkel szegélyezte sugárútja a Sophie-Charlotte királynő tiszteletére állított diadalív ellenére sem túl dicső környék. A Technische Uni - műszaki egyetem rozsdálló épületei a Café Einsteinnel és a régi zsinagógával, a Kurfürstendamm luxusboltjaival együtt sem kelti azt a benyomást, hogy ide bizony örökre érdemes, kivéve a "Szívek királynője" kastélyát és a Belvedere árnyas, gondosan bekamerázott kertjét, ahol viszont csak turistaként fordulhatunk meg.
Miközben nem titok: már a Prenzlauer sem a régi - erről panaszkodnak az alkotóknak igazi otthont adó Literaturhaus kuchenszagú kávézójában időző ismerősök nem messze a Kuh'dammtól, miközben a thai felszolgálólány svájci 'Schürmli Kaffee'-t tölt csészénkbe a kért melange helyett. Nagy a bio-nyomás, kötelező a fair trade gyerekruha a játszótéren az egykori értelmiségi negyedben, a sok apró, otthonsosságot sugalló design- és alternatív bolt között. Akkor már inkább Frau Merkel szabóságával szemben lakik az őshonos berlini, aki leginkább Berlinből választ párt magának, berlini dialektussal és életérzéssel.
Fogékony város, nyitott és liberális társadalom. Mégis kevés a szín: a ruhákon, a falakon, az ételekben. Már nem tud elkápráztatni az Alex rohanó mobilitása, az automaták, amiért egykor Karinthy vagy Kosztolányi lelkesedett, s a jól beharangozott, korszerű dizájnba öltöztetett kultúra olykor nem azt adja, amit beígér.
Berlinnek nincs több, mint másnak: nincs több fénye, nincs több múltja, nincs több szebb épülete és nincs több kreatív lakója. Csak másképp gazdálkodik velük, másképp kommunikál. Jól csinálja, keine Frage - nem kérdés -, hiszen mindenki Berlinbe vágyik. Mert mindenki Berlinben van.