Magyar mániákusan menni Európa. Pécs pedig még az átlagnál is jobban igyekszik hozni a színvonalat. Mennyiségben sikerül: szinte minden hétvégére jut egy fesztivál, a PEN és a diákfilmes szemle után, a PLACCC előtt jártunk újra a Kulturális Fővárosban, mi mániákus európaiak.

Irodalmi beszélgetések a Jókai tér kávézója előtt, fagyistandok, galambröptetéssel kísért esküvő, esti fényben foszforeszkáló vizek az immáron átadott Széchenyi-téren, Európa-zászlós szín-pompa-vetítés a Barbakán falán: ezzel fogadta Pécs az Europe Mania-fesztiválra érkezőket. De ahogy dicsérhettük anno a Pestről leimportált Fringe fesztivált a látogatók eligazítását, a fél óra alatt bejárható helyszínek kiválasztását tekintve, úgy tapasztalhattuk most a szervezés helyben hiányzó láncszemének negatív hatásait a Rókus-domb felé igyekvő érdeklődők létszámán.

Hiába él ugyanis a város "flórástul-faunástul", hiába a bodza- és akácillat útközben, a már most érő korai cseresznyék mediterrán bája, hiába a Rókus-domb "sörgyári capriccióval" kombinált zöld tere, a több színpad, a lakásszínházi hangulat a hátsó, színházi részen, a szabadtéri performanszok a chill-sátor és a nagyszínpad között, valamint a kellemes lacikonyha-füst, ha több a VIP-vendég, mint a honi érdeklődő.

Arról nem is beszélve, hogy az egységesen pirosba öltöztetett biztonságiak létszáma is feltűnően magas volt a felügyelt „tömegekhez” képest; kivéve persze az olyan nagyobb koncerteket, mint Parov Stelar, a Quimby vagy Péterfy Boriék fellépése. Persze így legalább az említett biztonsági erők is feszült figyelemmel követhették mondjuk a kommandós szerkóba öltözött holland Dance Guerillák (kor. Jelena Kostic) helyváltoztatós-ordibálós utcai-párharc performanszát, vagy a vakokat imitáló táncosok hangkövető tipegését, mégha a színháztermeket kereső látogatókat nem is tudták eligazítani. Ha nem elég makacs az europemániás kérdezősködő, barátságosan visszaküldtek volna mindenkit a Király utcába, hiszen ott a Nemzeti, a színház, ugyebár. (Ahol viszont fejjel lefelé fordított műsorfüzetek hevertek érintetlenül a pultokon, csak hogy még véletlen se tűnjön fel a pécsieknek a belváros szívétől egy kis sétával arrébb került fesztivál létezése s működése).


Pedig kiegyenlített, jó programról maradt le, aki lemaradt, és ez főként a nagykövetségek és kultúrképviseleti intézményeik által támogatott színházas kínálatot érintette rosszabbul; valahogy a zenei programnak már csak a hangerő miatt is híre kélhetett. A koncertekre érkezők viszont szívesen ragadtak le a nagyszínpad mellett a szolidabb dallamokat, népies hangszerelést kínáló sátornál, vagy a főként holland DJ-szetteknél, miközben, sajnos párhuzamos idősávban zajlott mondjuk a Monarchiában a méltán közkedvelt holland Wunderbaum: Beertourist kocsmaszínházi karikatúra-duója, vagy vetítette a finn xxx_group helyszínspecifikus performansz-projektjének rövid szösszeneteit, amelyeket egy nap alatt forgattak Pécs frekventált helyszínein, a felhasznált tárgyak installációs kiállításával is dokumentálva élményeiket.


Divadlo na Peróne (SK) is vendégünk volt a The Frame-mel.

A színházat tehát nem a klasszikus értelemben vett előadások jellemezték; a két kurátor, Erdődi Katalin és Nánay Fanni a különböző kultúrák legkülönbözőbb produkcióit hozták el ide, melyek mind az előadó- és a „nézőművészet” közös határmezsgyéit kutatják egy élő város élő tereiben. A német Eva Meyer-Keller társulatánál létrehozhattuk például saját árnyjátékunkat, akár vadidegen emberekkel. Közben megtanulhattuk, mennyire másképp mutat egy-egy tárgy, eszköz más megvilágításba helyezve, akárcsak mi magunk: a társulat kérdéseit megválaszolva önmagunkról és érzékelésünkről is új ismereteket szerezhettünk. A sajnos utolsó pillanatban a belvárosi Ifjúsági Házba lehelyezett lengyel koreográfia, a Slam.In a Teatr Bretoncaffétól olykor közhelyes mondatai, slamjei nem rengették ugyan meg alapjaiban  avilágot, mint az általuk is emlegetett pekingi pillangó szárnyrebbentése, de a fény- és hang valós idejű keverésének köszönhetően erős nyomot hagytak érzékszerveinkben: még sokáig dobogtak bennünk a testfelületekről, sóhajokból, légzés-ritmusokból összegyűjtött sample- és loop kombinációk.


Jelena Kostic (NL) csapata bárhonnan előbukkanthatott egy gerilla-koreográfiával.

A portugál Real Pelágio egészen különleges némajátékkal, a Casio Tone-nal zárta a Fesztivál utolsó napját. A nyitott lakásszobában felmosóklumpákon tipegő groteszk, rajzfilmszerű figurát a rendezés minden szinten nagyszerű ötletekkel támogatta. A fehér falakra fekete filccel felrajzolt lakberendezés mellett az ablakkivágásba animált felhőből értesültünk a kinti időjárási viszonyokról; a szereplő kosztümje nemcsak a jazzes-sanszozonos zenei hangulathoz, hanem a később ajándékba érkező lámpaernyőhöz is illett (időtlen vénkisasszony–feeling, de a falból kihúzható telefonon megrendelt sült-pipi, "zacsiban" - ezt is a kivetítőn látjuk). Sílvia Real színésznő szertartásosan helyezi a gondosan összeállított vasalódeszkára hegedűtokját, kezd el klimpírozni az onnét kikerülő mini-szintetizátoron, funky-táncot topogva, hogy látszólagos idilli, rendezett életét a már említett  állólámpa "tegye tönkre", amely kívülről, egy ajándékcsomagban érkezik.

A lámpa aprólékos összeszerelésénél ugyanis kiderül: a lámpa nem fér el. S ekkor jön a rémálom, majd a pszichedelikus zenével kísért ébredés, amely maga a rémálom folytatása. A hosszas felvezetővel megszerettetett, esendő és magányos figura mindent el- és letöröl, ami eddig kis, monomán világához tartozott. A falra rajzolt virágot, majd saját arcát sem kíméli a lemosó-szivaccsal, mígnem leereszkedik az őt végső, kényszeres őrületébe visszazáró "koniec"-felirat, szobácskájának negyedik fala. Hiába, egy ekkora lámpát, egy ekkora eseményt már nem tudott befogadni életébe.

A finnekkel beszélgetve az egyik alkotó megjegyezte: amíg kint a helyszíneken forgatták előre listázott szkeccseiket, sok ember kérdezte meg őket, mit csinálnak, de inkább a magántulajdont, a szökőkutat vagy a padok épségét féltve, mint a jókedvű nyelvrokonok tevékenységének célját kutatva.

A város csak akkor tudja befogadni Európát, ha nem fél a „külsősöktől”, ha mindenki összefog a siker érdekében, ha nincs magára hagyva a szervezés. A kezdeményezés, a szándék kétségtelenül most is jó volt. Jó jel, hogy ennyi intézmény nem külön-külön, hanem egy nagy közösbe hozta el legjobbjait zenében-táncban-színházban. Legközelebb a hasonlóan ötletes PLACCon bizonyíthatnak, mert van helye ezeknek a szín- és fényfoltoknak a város programkínálatában, életében a továbbiakban is.