Gyanítható, hogy a Berlin, Alexanderplatz című prózakolosszust a művelt sokadalom nem kedveli, ezzel szemben nagyon is tiszteli. A regényirodalom fejlődése szempontjából elévülhetetlen érdemei vannak Döblin művének, de az egyetlen szálon futó, kollázs-szerű építkezése és darabossága nem vált ki hisztérikus rajongást az olvasóból.

Céline, Brecht nyelvi komposztálását, a nagyvárosi argó zakatolását és a tudományos szakzsargon csilingelő nyelvét meghökkentő módon közös nevezőre hozó műveletek figyelemre méltó ügymenetek, mégsem hívják meg az olvasót arra az alternatív városnézésre, mely során feltárul a nyüzsgő, bűnös Berlin.

Zaj, ricsaj, hodály – az ember feje megfájdul attól a hangerdőtől, melyben utazni kénytelen Biberkopf úrral, aki épp elhagyta a börtönt, hogy újra az élet sűrűjébe vesse magát. Franz Biberkopfnak priusza van, halált okozó testi sértés. Feleségét ütötte agyon – aztán mégiscsak szabadul, méghozzá 1928-ban, akkor, amikor Berlinnek alig van olyan szeglete, ahol ne építenének valamit, metrót, hivatali negyedeket, iskolákat.

A város prosperál, a lakói, a munkások nem. Franz még annyira sem. Franz szemével látjuk a nyüzsgő várost, ő veszi észre nekünk a fényárban úszó kávéházakat, a hatalmas ékszerdoboznak tűnő kirakatokat. Biberkopf tisztességesen szeretne élni, egy olyan világban, amikor a hazafias dalok is a tisztességet éltetik és persze a német táj gyönyörűségét.

Érezzük a levegőben, hogy a városban valami készül, valami, ami rendszerbe szervezi a káoszt, amely a szakszervezetek unalmas alapszabály ismertetései helyett a munkásokat dalra fakasztja. Franz Biberkopf mindent megtesz, hogy kikeveredjen a szűk kocsmák és még szűkebb sikátorok gyomorforgató világából, egy szívélyesebb univerzumba vágyódik, de úgymond bevonzza a bűn, rablásba keveredik, és elbukik. A regény tehát nem az elitirodalom könyvtárszobájában fogant, hanem a periféria centrumában, a munkásvilág gépzsír – és kocsmaszagú világában.



Érződik Döblin intellektuális erőfeszítése, hogy a képzőművészet kollázs technikákit, az expresszionizmus felfokozott érzelmi megnyilvánulásait úgymond „dalba öntse”, vagyis a regény nyelvére fordítsa le mindazt, ami a képzőművészetben már az első világháború idején kiteljesedett. Dicséretes a gesztusa, mégis: a regény kompozíciós kiegyensúlyozatlansága, a szociológiailag kódolt beszédmódja nincs szinkronban a sokszor megemelt esztétizálással, vagy tudományos esszéköltészettel.

A könyvnek inkább az irodalomra tett hatása nagyobb, mintsem az élvezeti értéke, az olvasás szövegöröme elmarad, csak azok lelnek benne gyönyörűséget, akik arra kíváncsiak milyen is volt valójában a húszas évek végén Berlin. Mert kevés regény van, mely ennyire illusztratív módon tárná fel Berlin szociológiai együtthatóit.

De miért is hoztuk szóba Döblin fő művét? Nos, mert az Európa könyvkiadó nemrég újra megjelentette, és valójában helyreállította a harmincas években már Magyarországon kiadott (akkor Braun Soma fordításában) regényt. Aztán 1976-ban Soltész Gáspár fordításában volt újra olvasható a mű, de a berlini beszélt nyelv közüzemi szeméthez hasonlatos argójának plasztikus megjelentetése csak most, a 2009-es kiadással sikerült, Soltész fordításának „felfrissítésével”. A könyv valójában irodalmi Berlin-riport - sokszólamú, deformált szövegvilága nyelvi megtapasztalása mindannak, amely a proletariátus Berlin-élménye volt.