A walles-i Bullet For My Valentine-nal kapcsolatban az első kérdés mindig az, hogy ez most emo, vagy dallamos metál-core. Nos, tök mindegy, az AFI-jal rokonítható, dinamikus emo-core, vagy mi, viszont a Train nem más, mint semleges kémhatású kamionos rock, vagy: csak szimplán nagybetűs ROCK. Legyen így. Vagy máshogy.

Mert a lényeg az, hogy megjelent a Bullet For My Valentine Fiver című albuma - mely ahogy azt már megszokhattuk a fiatal gitárnyűvőktől-, annyi hatást olvaszt magába, hogy fölösleges lenne névsorolvasást tartanunk, de mivel időnk van, miért is ne: az AFI-t már említettük, ott van a Judas Priest, a Megadeath, aztán az Iron Maiden, a Metallica, a Slayer, az Annihilator, szóval, jórészt a metál szakirodalom, azok a bandák, melyeket a metálfüggők kamasz korukban hallgattak és először levettek a kottás könyvekből.

Ami zavaró: a húzós és baromi melodikus gitártémák (Michael Padget, Matthew Tuck) és a precíz, kreatív dobmunka (Michael Thomas) ellenére mégis tinirock lesz az egészből, a túlságosan is melodikus, emós dallamvezetés miatt. Matthew Tuck dallamos énekét hiába „rakja helyre” a hörgés, valahogy nincsenek jól eltalálva az arányok.

A negyedik dalnál, az A Place Where You Belongnál már zavar a popularitás, itt már annyira gejl a dallamvezetés, hogy Bon Jovi jut az ember eszébe – annak ellenére, hogy alapjáraton ez csak egy nu-metálos romantikázás. A zenekar általában a refréneket cseszi el, a verzék és a riffek rendben vannak. A legjobb dal a nyitó Your Betrayal – itt a Biffy Clyro-hatásokat véltünk felfedezni, de ez cseppet sem volt zavaró. E számnál is kiemelhető a tényleg kiváló dobos, Micheal Thomas munkája. A többi szám arra jó, hogy egy emós kiscsajt fokozatosan átvezessen a minőségi metál tartományába. Olyan tehát mint egy üvegbe zárt longdrink, egy Baccardi Breezer, mely „rávezeti” a tiniket a Fanta vadmálnáról a szeszre.

A San Francisco-i Train új, ötödik stúdiólemeze viszont olyan, mint az alkoholmentes sör, afféle Solid Rock - Amerikában hatmilliót adnak el, viszont Európában nem tudnak mit kezdeni vele. Telegitározott, szakmai szempontból kifogástalan vokálmunkával elkészített album, vonós hangszereléssel megbolondítva.

Biztos ezt hallgatják az amcsi katonák az afganisztáni támaszponton, meg ezt hallgatták volna 1995-ben Taszáron is, de akkor még Hootie And The Blowfish volt a kedvencük. A 15 éves zenekar ajánlata nagyon is korrekt, ugyanakkor felesleges is. Az európai piacon a Crash Test Dummies is csak addig tudta megmutatni magát, míg 1994-ben elkészítettek a Mmm Mmm Mmm Mmm című időtlen slágert. Ugyanakkor a slágernek kiajánlott Hey, Soul Sister valószínűleg nem lesz kontinentális siker, annak ellenére hogy Amerikában a Billboard Hot 100 lista Top10-ébe is bekerült.

Pat Monahan (vokál), Jimmy Stafford (gitár) Scott Underwood (dob) alkotta csapat a biztonság kedvéért a lemez végére hegesztette a Drops of Jupiter (Tell Me) című Grammy-díjas számukat, amely tetszetős gesztus, de kb. olyan, mintha a Stones mondjuk a Get No-t rápakolta volna a Sticky Fingersre. De miért tette volna? Talán megmenti őket San Francisco, talán nem.