A Circus Hungaricus, nem árulunk el vele nagy titkot, nem echt békéscsabai produkció, Debrecenben Vidnyánszky, mint monodrámát már megrendezte több, mint fél éve. A mostani bemutató azonban egészen más...

Hobóhoz, mint művészhez való viszonyom meglehetősen felemás. Tizenévesen szerettem, a Vadászatáért például teljesen odáig voltam (ezt az albumot mindmáig kedvelem, bár otthon már nem szoktam feltenni a korongot). Később viszont egyre inkább úgy éreztem, nem elég kifinomult sem a zenéje, sem a szövegvilága. 



Persze kérdéses, illik-e számonkérni a blues műfaján ilyesmiket, amelyre eleve a karcosság, a piszkosság (dirty) a jellemző. Tehát nem arról van-e szó, hogy afféle szempontok alapján ítélkezem, amelyek nem is alkalmazhatóak erre a zenei irányzatra? Nem tudom, mi a válasz erre a kérdésre, zavart azonban egy másik dolog is Hobóval kapcsolatban. Egy olyan tulajdonsága, ami miatt ellenszenvessé vált egy idő után a számomra. 

Nevezzük néven a gyermeket: szerénytelennek tűnt. Na, most megint lehetne mondani, hogy mi köze egy alkotó személyiségének a művészetéhez, főleg egy önmagát kritikának nevező írásban. Lehetne mondani, de ne tegyük, mert a Circus Hungaricus című előadásban - amiről itt szólnom kellene és ígérem, innentől szólni is fogok - éppen ennek a vélt szerénytelenségnek nincs semmi nyoma sem; sőt, inkább arról az alázatról kellene szót ejteni, ahogyan a főszereplő viszonyul a többiekhez és a produkcióhoz. 



Vidnyánszky és Hobo közösen figurázzák ki az énekes naaagy, szent életművét. Már a közönséghez eljuttatott levél is sokat mondó, melyben a művész így invitálja a nézőket: "meghívom Önöket egy lecsúszóban lévő vén ripacs kétségbeesett és nevetséges, ám valószínűleg nem utolsó próbálkozására", aki "<<Circus Hungaricus>>-ában áriázik, spiccel, durrogtat, bű- és művészkedik, lángot okád, valamint pávatollakkal a fenekében mutogatja magát." Le a kalappal az önirónia előtt! 

És akkor arról még nem is beszéltem, hogy az előadás elején mi történik: Hobo egymás után a kezébe vesz több lapot - mindegyikre valamelyik lemezének a címe van írva, s miután felolvassa ezeket, galacsint gyúr a papírokból és elhajítja őket, mint értéktelent, hulladékot, kacatot. Nem gondolom, hogy kacatszámba mennének Földes László albumai, ám ez az önleszámoló gesztus máris közelebb repítette a szívemhez az alkotójukat. 



Akinek, úgy hírlik, nagy vágya volt cirkuszi produkcióban szerepelni - így találkozásuk szerencsésnek, egyszersmind sorsszerűnek nevezhető Fekete Péterrel, a Békés Megyei Jókai Színház igazgatójával, az előadás játékmesterével. Fekete Péter - aki egykori cirkuszművész - tavaly húzta fel a Porondszínházat Békéscsabán. A mobilizálható cirkuszsátorban 2009-ben is játszottak már egy előadást, az Aidát. 

A Circus Hungaricus éppen ebbe a térbe illik, ez kétségtelen. És nem elég, hogy Hobo, valamint Fekete így egymásra találtak - vettek maguk mellé egy remek rendezőt, Vidnyánszky Attilát, aki ért a látomások és a víziók nyelvén, így nem kétséges, hogy ezt az előadást neki kellett megrendeznie. 



A Circus Hungaricus, nem árulunk el vele nagy titkot, nem echt békéscsabai produkció, Debrecenben Vidnyánszky, mint monodrámát már megrendezte több, mint fél éve. A mostani bemutató azonban egészen más, és - ha egyáltalán érdemes összehasonlítani a két, egymástól jócskán eltérő műfajt - jóval több, mint a zenés este, hiszen a mozgás- és a cirkuszszínház ötvöződik benne a muzsikával. 

Földes László mellett tíz budapesti artista, valamint a Jókai Színház tizennégy színésze és a kiváló mozgásművész, Oleg Zsukovszkij játszanak benne. De még hogy... Nagyon gazdag, színes ez a Circus Hungaricus. Szimultán jeleneteket láthatunk a színpadon. Egy család élete elevenedik meg a színészek előadásában (ezt a szálat speciel nem tudtam teljesen követni a nagy forgatagban), de emellett folyton láthatunk mozgásos betéteket, cirkuszi elemeket (és ami ezt még izgalmasabbá teszi: paródiájukat is), "és mindig szól a zene" (hogy az abszolút ide nem illő, ámde zseniális Twin Peaks egyik emblematikus mondatát idézzük). 



A háttérben, két oldalt pedig kivetítők kötik le a figyelmünket: hol a színpadon éppen zajló eseményeket láthatjuk viszont rajtuk, közelről, kézikamerával rögzítve; hol Charlie Chaplin elevenedik meg itt, vagy Federico Fellini filmje, a Bohócok, melyben a neorealista rendező egy életre eltemette a bohócmesterséget - ami lám, szerencsére még mindig létezik. 

Mindent elsőre képtelenség is áttekinteni a színpadon, ezért érdemes akár többször megnézni az előadást. Nem feltétlenül baj, ha nem áll össze teljesen a kép kapásból - hiszen Vidnyánszkyék elsősorban az érzelmekre, érzékekre kívánnak hatni. Könnyen belefeledkezhetünk a színorgiába, a látványba, emlékezetes például, amikor a fehér vásznakból felépítik az ide-oda himbálózó, valóban mitikus vízi jármű hatását keltő bolondok hajóját. 

De ugyanígy magukkal ragadhatják a nézőt a dalok is. Semmi gond ezzel. Mindenki kiválaszthatja magának, mi a legszimpatikusabb a számára a színpadi történések közül, aztán figyelheti csak és kizárólag azt, ha neki úgy tetszik; nem muszáj és nem is lehet mindent egyszerre látni. Így tehát a Circus Hungaricus sajátos befogadási technikát is követel (bár aki látott már Vidnyánszky-előadást, az egyáltalán nem lepődik meg ezen) a közönség tagjaitól, messze elvezetve minket a Magyarországon szokásos realista-kukucskálószínházi hagyománytól. 

Zseniális a démonit és az elesett szerencsétlent is könnyedén megformáló Oleg Zsukovszkij a Thomas Mann-i ördögfióka, Cipolla szerepében - gesztusai, mimikája, mozdulatai mind-mind emlékezetesek. Hobo új dalai is hitelesen szólalnak meg; látszik, hogy a főszereplő hiszi is, amit énekel (vagy az ő szavaival: "amit átélt, arcán látszik, \ lehunyja szemét, úgy játszik"). Ha valamit esetleg támadni lehetne, az az aktualizáció, a politikai áthallások - de emiatt megint csak nem feltétlenül lenne igazságos kárhoztatni az előadást. 

És hogy miért nem? Azért, mert egy olyan bemutatóba, amelynek deklarált célja a bohócok, az úgynevezett egyszerű emberek felkarolása, miért ne férhetne bele a világmagyarázat igénye, szándéka, még ha az olykor közhelyesre is sikeredik. Mert közhelyek ide vagy oda, például A bolondok hajója és a Kisember című daloknál (vagy amikor az utóbbi dal közben a szomorú bohócot is befogadják a többiek maguk közé, és felhúzzák a hajóra) aki azt mondja, hogy nem érzékenyült el legalább egy pillanatra, az vagy hazudik vagy érzéketlen. 

Végezetül egy hasznos információ: aki szeretné látni a Circus Hungaricust, az megteheti ezt Budapesten is, a városligeti Műjégpályán május 29-én, 30-án és 31-én, valamint nyáron Kapolcson, ősszel pedig Debrecenben, a Nagyerdei Stadionban.