- Bercikém, Kelemen vagyok, szia! Kelemen Gabi.
- Gabikám, nem lehet, hogy később visszahívsz?
- Mikor később?
- Óra múlva? Vannak nálam, tudod…
- Hamarabb? Nem lehetne?
Hernádi az előtte ülő öregasszonyra nézett. Kelemen a legjobb barátja, ennek meg már úgyis mindegy.
- Pár perc múlva hívlak.
- Várom!
Szegény banya. Ha tudná… Semmi, de semmi nem vár már rá ebben az életben, csak szenvedés. A fél tüdejét már megette a rák és most jóízűen falatozgat a csontjaiból. Csoda, hogy él. De amíg él, fizet.
Hernádinak akkor sem lett volna oka lelkiismeretfurdalásra, ha történetesen lett volna lelkiismerete. Az asszonyt semmi nem menthette meg. A pénzével, a pénzével igen, azzal takarékoskodhatott volna, de mi okból? Hogy többet örököljön a két szarházi fia, akik jó, ha hetente látogatják? Hoznak banánt, üdítőt, meg sok idegességet, ott vannak fél órát, húsz percet abból is telefonálnak, „borzasztó ez, nézni, ahogy szegény anya leépül” - mondják -. „Talán jobb lenne már, ha vége lenne”. Persze, jobb lenne, mert akkor osztozhatnának a Dob utcai lakáson. Az egyik most vált el, a másik hiteleket nyög, kell az a kis pénz. Anyukának meg már úgyse, annyira… meg van ott még valami a takarékban is, „csak ne szenvedjen sokat”, persze, persze…
Ho-hó, pajtikáim! Kéne, mi? De addig még itt van Hernádi papa! És amíg itt van, addig nincs pénz, de nincs ám! Ó, sok-sok vizsgálat nincs itt még elvégezve, sok-sok recept nincs felírva. Mennyi vizit! Mennyi jó tanács! Darabja 5 ezer! …És hát fiúk, tetszik, nem tetszik, meg is műthetjük még kicsit Anyut, majd legfeljebb kinyitjuk és be is csukjuk. Mint a szekrényajtót. Csak innen nem emelünk ki még egy ingecskét sem, úgy hagyjuk, ahogy volt. 50 ezret ez is ér… Édes öregeim, örüljetek, ha a lakás megmarad, mire elpatkol Anyu, de hogy a takarékbetét ki lesz pucolva, arról én gondoskodom, professzor Hernádi…
- Halmai néni! - azon kapta magát, hogy hangosabban beszél, szinte kiabál, pedig a fülével nem volt gond az öregasszonynak.
- Halmai néni! - ismételte halkabban, mint a gyerek, akire rászólnak, hogy ne ordítson. - Nem jók a leletei…
- Nem jók? Mit jelent, hogy nem jók?
- Hogy magyarázzam… Tudja, Halmai néni a rák nem áll meg. De nem adjuk fel, igaz?
Az öregasszony, mintha lekapcsolták volna az áramkörről, az ölébe ejtette a pillantását. Két kezével fogta a retikül fülét, lassan dobolni kezdett a lábaival, talán nem is hallotta a halálos ítéletét.
- Maga szerint mennyi?
Hányszor hallotta már ezt a kérdést… Miért ezt kérdezi mindenki? Honnan tudhatná ő? Mennyi…
Néha kedvet érez, hogy őszintén válaszoljon, így: „Nézze. Ez attól függ, mennyit fizet. Van itt még pár abraka, néhány dabraka, van hókusz és pókusz, elhúzzuk, ha megéri Magának… De ha nem, elteszem láb alól két hét alatt. Gondolja meg!
… De sosem válaszolt őszintén.
- Halmai néni, ne így fogja fel! Küzdünk. Számtalan lehetőségünk van. Azt nem állítom, hogy könnyű lesz, azt sem ígérhetem, hogy egyszer csak teljesen meggyógyul, de a tüneteit karban tartjuk, lássuk meg… Hm?
- Köszönöm, Doktor úr! Köszönöm! Mennyivel tartozom?
- Ugyan, tessék hagyni, általában 5 ezret szoktam, de nem ez a lényeg, hanem hogy Halmai néninek tessék minél gyorsabban meggyógyulni…
Az öregasszony reszkető kézzel húzza elő a borítékot, hát erre kell a táska, de a tárcáját is előhalássza, mert kevesebbre számított, így most kipótolja.
Hernádi az óráját nézi, telefonálnia kell, visszahívni Kelement, mit akarhat, sose hívta még itt, nyilván fontos.
A néni bogarászik, nem akar belecsúszni a pénz a borítékba…
- Jól van, jól van, tessék hagyni! - mondja neki az orvos és kiveszi a kezéből a pénzt is, a borítékot is.
- Kint tessék időpontot kérni, ki tetszik menni és itt rögtön balra, a Marikánál… Csókolom a kezét, vigyázzon magára, aztán semmi szaladgálás, hancúrozás…
Az öregasszony visszanéz. „Halmai néni”, istenem, ő már csak Halmai néni, és nemsokára már csak „a Néni” lesz a kettes ágyról. „Tetszett pisikélni a Néninek?”, kérdi majd egy unott kislány, ápolónőnek öltözve. Visszanéz, bele az orvos szemébe: - Isten áldja, Doktor úr!
- Akkor itt balra…
- Tudom, balra… Viszontlátásra!
Na, végre. Hernádinak mindene volt, elég. Pénze, jó lakása, gyors autója, szeretője, amennyit csak akart, mindene. Csak ideje nem. És nem is tudott megbocsátani senkinek, aki az idejét rabolta.
Persze, hogy itt tököl az öreglány, neki már semmi dolga, neki már csak meghalni kell, az meg megy pillanatok alatt, hát hogy érthetné meg, hogy ez a két perc késés felborítja a professzor úr napját…
- Szevasz, Gabikám, bocs, ne haragudjál…
- Te ne haragudjál! Van most két perced?
- Persze. Figyelek.
- Nem is tudom, hogy kezdjem. A segítséged kéne. Pár órával ezelőtt megöltek egy állatorvost egy Benyhe nevű faluban. Hallottál róla?
- Nem, tudod, én nem nagyon érek rá ilyenkor újságot olvasni…
- Nem úgy értem, úgy nem is hallhattál. A faluról.
- Ja! Nem.
- Ok. Várkony közelében van. Állandó viták témája, hol van a föld segge lyuka. Szerintem Benyhe az. Szóval. Van egy állatorvos, egy undok pofa. Kiautózik a faluba rendelési időn kívül, senki nem tudja, miért. Egyenesen a cigánytelepre megy, nem tudni mi okból. Ott egy percen belül szíven szúrják, indíték nincs. A holttestet egy órán belül megtalálják a közeli erdőben, már amit megtalálnak, mert egy falka kutya apró darabokra tépte.
Kimennek az embereim és a telepen találnak vagy ötven döglött kutyát. Ott fekszenek, véres, nyálas, gusztustalan kiszenvedett dögök… Én meg, kedvenc doktorom, nem értek egy szót se…
- Gábor, hogy segíthetnék? Ide állatorvos kell, meg elmegyógyász.
- Igen, persze. Tudom. Csakhogy napok óta, rendszeresen találnak döglött kutyákat a faluban. Mindegyik véres, nyálas, gusztustalan.
- Állatorvos?
- Megrendeltem a miénket, igazságügyi szakértő, a jövő héten megy.
- Én innen mondjam meg, mi ez?
- Reméltem, hogy megmondod.
- Ja, jó. Hát ennél mi sem egyszerűbb. Egy sebész, innen Pestről mondja meg, mi baja a benyhei cigányok kutyáinak.
- Ezért hívtalak, igen…
- Véresek?
- Aha.
- Habosak?
- Ja.
- Mióta halnak?
- Pár napja. Talán három? Négy?
- Mennyi pusztult el?
- Vagy ötven.
- Nézd, ez alapján a legvalószínűbb, hogy semmi. Rosszat ettek a kutyák, valaki megmérgezte őket, ilyesmi. Útban voltak valakinek?
- Mindenkinek.
- Hát akkor, így.
- És ha nem így?
- Mit nem így?
- Azt mondtad, így a legvalószínűbb. És ha nem így?
- Nézd! Szerintem van valami buta gyilkossági ügyed, pár mérgezett kutyád, plusz van egy haldokló öregasszony, akit kizavartam a rendelőből miattad.
- Értem. És ha nem?
- Akkor van egy vírus Benyhén, ami úgy öli a kutyákat, mint az Ebola az embert, és imádkozz, hogy emberek ne kapják meg, mert ha így fertőz, akkor egy hónapon belül kórházba kerül a fél ország. És ha más nincs, akkor megyek, mert egy folyosónyi ember vár rám.
- Menjél! Kösz!
- Szívesen.
- Figyelj… Ennek mennyi az esélye?
- Minek?
- Ennek az Ebola izének…
- Hogy Ebolád van Benyhén? Semmi. Ilyenről még nem hallott senki. Mert ilyen nincs. Szevasz.


11.


A benyhei polgármester asztalán megcsörrent a telefon.
Ismerte ezt a csörgést. A régiós közgyűlés elnöke volt, felettese a pártban, nagydarab, gonosz ember. Hiába vadásztatta, pacaloztatta, kurváztatta számtalanszor, hiába támogatta, szavazott rá, érvelt mellette, szervezte a csapatát, hiába minden… Utálták egymást, bizalomnak, őszinteségnek nyoma se volt köztük.
Elnyomta a cigarettát, nagyot sóhajtott és felvette a telefont.
- Aszódi.
- Palikám, szevasz! Réz vagyok. Te! - másodpercnyi csend a telefonban, mintha intene valakinek, vagy a számítógépen böngészne.
- Te! Mi ez a balhé nálatok, Palikám? Hívott, most hívott engem valami tévés Pestről. Hogy így a cigányok, meg úgy lincselés, meg tudom is én… Te, mi ez? Nincsen tinálatok rend? Lincselés van?
A polgármester, aki nem volt egy nagy ravasz, annyit már kitanult a főnökéről, hogy egyetlen szavát sem lehet elhinni. Vagyis vagy hallott valamit, vagy nem hallott semmit, vagy volt tévés, vagy nem, vagy érdeklődik most, vagy fenyeget.
Vagy zsarol.
- Jancsi, nem tudom, miről beszélsz. Nem tudom. Lincselés? Cigányok vannak, nem mondom, problémáink is vannak, tudod jól, beszéltünk már erről nemegyszer. De most hogy így konkrétan mire gondolsz, azt hirtelen nem tudnám…
- Mondom, Palikám, hívott egy tévés Pestről, hogy kitört nálatok a háború, ölik a népet a cigányok, csillagom. Te tudod ezt, nem én vagyok ott…
- Nincs, hidd el nincs ilyen. Semmilyen sincsen.
- Na, jól van akkor, csak mondom, de ha nem téma, nem téma. Kovács keresett a tévéből. Vagy Hajós? Várjál kicsit… Mindig bajom van a nevekkel, tudod, néha a magamét is elfelejtem.
Hangos szuszogás a telefonban, mint amikor egy hatalmas test megpróbálja megemelni magát, rákészül, lendületet vesz, visszazöttyen.
Az eltartott telefonban is hallotta, ahogy Réz kiabál: „Nórika, hogy hívták ezt a tévést? Nem, dehogy, ezt a pestit, aki most hívott? Lovász! Ez az!”
A polgármester végiggondolta, amit hallott. Rézt ismerve vagy tudta a nevet, vagy nem. Vagy volt ilyen ember, vagy nem. Vagy elfelejtette tényleg, vagy színház volt az egész, és Nórika unottan üldögél a másik szobában, talán már észre sem véve, hogy a főnöke mit machinál. Úgyis egész nap machinál.
Nórika igazi volt. Látta nem egyszer. Bár ne látta volna…
- Palikám! Lovász, ez a tévés muki, azt mondta, fog téged keresni. Úgyhogy ügyesen. Nem kell most a botrány, értesz biztos. Várjuk meg, amíg elülnek a hullámok. Érted, Palikám? Csillagom, szevasz! Szevasz! Hívjál majd, hogy mi volt! Feleségednek kézcsókom. Éljen a pacal meg a kövér vaddisznók!
Lehetett itt plakát az utcákon, lehettek kutyadögök, esti gyűlés a faluban, Réz ravaszkodása, tévés „muki”. Egy biztos: a polgármesternek sok volt. Bénítóan sok. Márpedig ha lebénult, lebénult rendesen.
Felkelt az asztal mellől, bezárta az ajtót, visszaült a géphez és böngészni kezdte kedvenc pornó oldalait.