Ha egy film Johnny Cash-számmal indul, rossz nem lehet. Még akkor sem, ha egy horror remake-ről van szó. A zombik persze nem szeretik a bluest, viszont pont olyan szomorúak, mint Cash.

George A. Romero 1973-as kult-horrorjának remake-jét Breck Eisner (Szahara) gondolta újra – és azt kell mondjuk, a végeredmény nem is olyan rossz. Egy társadalmi thriller lett a moziból, Ogden Marsh nevű kisváros lakóit karanténba zárják, illetve lágerbe viszik őket – a képsorok rájátszanak a holokauszt-filmek jellegadó motívumaira. 



Majd néhányan megszöknek, köztük hőseink is, akik szerencsére nem ittak a fertőző vízből, ami zombivá tesz mindenkit. Hát kb. ennyi lenne az alapsztori... Lezuhan egy repülőgép, abból valami szivárogni kezd, majd bekerül a kisváros vízvezeték hálózatába, és már kész is a baj… A szolid, alkesz nagyfater puskával megy ki a baseball meccsre, a tisztes családapa rágyújtja nejére és gyermekére a házukat. 

A film kisváros-ábrázolása részint hasonlít a Stephen King-féle horrorok poros idilljére, annyi különbséggel, hogy Breck Eisner következetesen mutatja be a csóró, amerikai agráriumot, kombájnokkal, vetőgépekkel, beművelt földekkel. Olyan szépen, líraian fotózza a mezőgazdasági tájat, hogy az embernek kedve támadna ráülni egy John Deere traktorra a jellegzetes, szarvasos baseball sapkában. 



A film akkor veszít az erejéből, amikor egyszer csak zombi-show lesz belőle, de hát mit csináljunk, ez egy zombi-mozi. Szerintünk elég lett volna, ha a kisváros lakói csak megkergültek volna, ha kiszámíthatatlanokká válnak. Nem mintha akkor „hitesebb”, vagy „hihetőbb” lett volna a sztori, de a zombik hétköznapi életének ábrázolása ezúttal (ahogy mindig is) nevetséges. Belassult, mamlasz csávók tipegnek csöpögő végtagokkal. 

Breck Eisnernek sikerült úgymond megemelnie a történetet, a „ketten a világ ellen”-toposz remekül működött a filmben. Adva van a helyes zsaru, David Dutton (Timothy Olyphant), adva van a még helyesebb orvos felesége, Judy (Radha Mitchell), aki a szőke, és babát vár. Amikor a rámpán elkezdődik a szelekció, a mamit a lázas betegek közé zárják, leszíjazzák, pedig ő csak állapotos. 



A férje megmenti, közvetlen azelőtt, hogy egy majdnem-zombi vasvillát vágott volna a hasába, és kezdetét veszi az eszeveszett menekülésük. A zombik és az amerikai katonák is vadásznak rájuk, miközben szépen fényképezett, poétikus tájakon hatolnak keresztül. (Képzeljük el, hogy Dombegyháza mellett, a lévési pusztán lezuhan egy ultramodern kémrepülőgép, majd mielőtt minden téeszdolgozó, akiknek aranykoronában van a földjük, mennének zárszámadásra, zombivá válnak a battonyai úton…) 

A hadsereg elszigetelési protokollja azt jelenti, hogy mindenkit meg kell ölni, és mindent fel kell égetni. Meglepő, hogy a filmben remekül működik a romantikus szál, ami egy vesztegzáras horror esetében nem mindennapi teljesítmény. 
A tébolyultak természetesen B-film, tele a műfaj minden kliséjével, de jó arányérzékkel készítette el a megvalósító stáb, vicces a vége is. Üdítővel elmegy. De csak üdítővel, a csapvízzel óvatosan!