A helyzet az, hogy nincs sehogy. Nincs 'van', nincs 'hogy', 'ez' meg végképp nincs. S innentől a leírhatatlan mormolásának leírhatatlan leírása következik; "különös-különös" módon az Andaxínház kórusszínháza kapcsán.
Beckett utolsó regényében, prózakölteményében "Egy ziháló ember arcra borulva fekszik a sötétben és a sárban és mormolja az élete történetét, ahogy egy belső hang súgja neki." (Beckett) Ennek ihletésére, a Hogy is van ez drámai költemény rögzíthetetlen énjének, az időtlen halál-öntudat(lanság)nak ad hangot négy ember színházkórusa a színpadon. Testük minden része hangszer, még nézésük, sóhajuk is a ritmizálás sajátos eszköze lesz, elvégzik úgymond a központozási munkálatokat. Egymás mormogásába, pisszenésébe, toppanásába kapcsolódva adják vissza a Beckett mondataitól a leírás szintjén sem idegen, az idegsejtekig, atomokig lebomló valóság hanghatásait.
Ünneplőbe öltözött, de maszatos, rosszul gombolt mellényű és felemás szárú nadrágot hordó szavalók, akik általában merev tartásukkal, üveges tekintetükkel nemcsak furcsa clown-okat idéznek, hanem a posztmodern gyerek-átértelmezéseit is, csakúgy, mint az előadáshoz készült meghívó képe. A TVK Halál-Tours trilógiájának utolsó darabjában láttunk kiállítva csonkolt baba-installációkat, ilyen és az Árvai vízióihoz - aki látványt már tervezett a csapatnak - hasonlóan sötét tónusú horror-képzet társításokat hív elő a négy mikrofon előtt álló alak.
Hangképzésük ötletes, hangjuk tiszta, szemük fényes. Együtt lélegeznek, s tartják vissza 15 másodpercig a levegőt. Vesztl Zsófi a nyugalom, a nyugodt irónia tükre, Zsalakovitcs Zita két copfjával az apró elmozdulásoké, mozzanatoké. Ilyés Lénárd mulatságos gesztusaival a hangerejének váltogatásában is legaktívabb Lajkó Bence ellenpólusa a szélen. Négy mikrofon előtt megaállni, állni is tudni kell a színpadon. Nézni is. Ők tudnak.
A láthatóan termékeny közös alkotói folyamat viszont még az olyan alktótársakkal való együttműködéssel együtt sem lesz a nézővel megosztható sikerré, mint a hangművész- filmes "vizuális költő" Sőrés Zsolt vagy a táncos-koreográfus Góbi Rita. Bár az alkotók költői színházként definiálva munkáikat nem törekszenek egy egységes élmény kiváltására, itt érzésem szerint hiányoznak azon fontos, maradandó momentumok, mint a 2-1/16 milliméter megtervezett, jelentéssel telített vetítései vagy a erős színpadi jelenlétre lehetőséget adó Forte Piano jelenetei, illetve a Visszaverődések asszociációs lehetőségei.
www.andaxínház.hu
„Folytatni kell, nem tudom folytatni, folytatom.” Ilyen most ez a recenzióírás, mert ilyen az előadás is: hullámokban tör elő, alakul az újraéledő zajok, emlékek, a szakadatlan lét- és iránykeresés morajlásaként.
Az előadás végét jelentő sötét és csend után nem marad más hátra, mint ülni. Hallgatni az elismerő szavakat vagy a tanácstalanságot, a szintén Beckett tollából származó idézetet, amennyiben felötlik, amennyiben felötölhet bennünk: „Ha ura lennék a testemnek, kiugranék az ablakon. De tán csak azért jut eszembe ilyesmi, mert tehetetlen vagyok. Minden összefügg, s én mindentől csak függök.”
Egy előadás élménye nagy mértékben függ a látvány, a hang, a szöveg, a mozgás összjátékától, a befogadó nagy mértékben függ az alkotótól. Hogy az mit enged meg, át neki. Beckettet engedtek. De hol van a mondatok közt egy rés, egy üres hely, ahová befér a befogadó rendező-elve?
Legalább egy ablak volna a teremben... bár ilyen magasról úgyse ugranék ki, én a tehetetlen.
Andaxínház: Nincs mitől félni /kórusszínház/
Beckett "Hogy is van ez" című drámakölteménye nyomán
Alkotók, előadók: Góbi Rita, Orosz Helga, Sőrés Zsolt, Ilyés Lénárd, Lajkó Bence, Vesztl Zsófia, Zsalakovics Anikó
2010. május 19. 19.00 MU Színház
Az Andaxínház 1990-ben alakult, költői színház a kezdetektől fogva, egy sajátos vonulatot képez a kortárs magyar színházi törekvésekben.
Előadásaikban az irodalmi szövegek, a koreografikus részletek és az erőteljes vizuális hatások egységgé szerveződnek. Megalakulásuk óta évről évre, folyamatosan hoznak létre új produkciókat, és emellett számos fesztiválszereplésre is kaptak meghívást.
