A költőnőket mindig valami misztikus zsongás lengi körül. Valami érzéki csillogás. Nem egyszerű őket becserkészni – az idén harmadik kötetét megjelentető Falcsik Marira sem irodalmi kávéházban vagy felolvasóesten bukkantam rá – a 21. század agóráján, az immár egymillió magyar felhasználót számláló Facebookon vadásztam le a Sorsvadászt – ezzel a címmel jelenik meg legújabb kötete. Különös életút az övé – későn kezdett, hamar révbe ért, miközben a pályaalakító éveiben, mintegy másfél évtizedig kívülállóként élt.

- Ha valaki először a Facebookon találkozik veled, azt gondolhatja, mind a fényképek, mind a versek alapján, hogy ezeket a verseket egy huszonéves csaj írja... Ezek nagyon fiatal versek.


- Ez jó...

- Talán azért is ez a fiatal hang, mert, ha jól tudom, te úgy negyvenévesen kezdtél el verseket írni, és a kor nem attól függ, hogy hány éves vagy...

- Igen, a hang a szellemi állapottól függ – nekem olyan huszonéves lelkem van. Van egy olyan életkorod, ami mindig a tied, nyolvanévesen is az leszel, és tizenhat vagy tízévesen is az voltál. Kamaszkoromban egyfolytában azt éreztem, hogy vén lélek vagyok egy cserkészcsapatban, most meg ez a fiatalságérzés. De persze benne van a másik is, amit mondtál: ha a rendszerváltásig való kívülállás miatt harmincöt-negyven évesen szállsz vissza a ringbe, akkor is kezdő vagy, és ettől nemcsak a feladataid jellege, de a lendületed is huszonéves kori lesz...

- Olvastam erről a kivonulásról – ez pontosan mit jelentett?

- Azt, hogy a létező szocializmus idejére egész egyszerűen kivonultam a társadalomból. Nekem az a rendszer olyan fokig volt korrumpáló hatású, hogy az első munkahelyemről hátat fordítottam neki: ’82-ben, kiléptem a világából. De nem disszidáltam, itt maradtam.

- Miért?

- Ez nagyon tudatos volt, szerettem volna megcsinálni mindazt, amit itt, Magyarországon terveztem megcsinálni, csak láttam, hogy nem lehet a társadalom keretein belül.

- És a társadalom keretein kívül lehetett?

- A magyar társadalom akkor a létező szocializmus éveit élte, ez adott lehetőséget erre és nem adott lehetőséget arra. Egy nagyon puha, csúnya diktatúra volt, átszőve nyákos szálakkal, amit nem nevezhetsz már bilincsnek, de azért mocsok módon lekötötte az összes ujjaidat, mintha rágógumiba nyúltál volna... Én maximálisan megszenvedtem a szabadság hiányát – nem mondhatom, hogy az üldözést konkrétan, már nagyon puha volt az egész, mi már nem az életünkkel játszottunk. De volt még attrocitás, és élesben megvolt a politikai korlátozás, hogy mit szabad és mit nem, főleg hogy mit szabad gondolni és mit nem. Ezt ma már elmossák egy kicsit, nyilvánvaló, hisz sok az érintett ember. Én se élezem ezt a kérdést folyamatosan azokkal, akik akkor építették ki a pályájukat – én úgy döntöttem, hogy ezt nem bírom, és ez az én dolgom. Viszont kellően meghatározó tény.

- És ténylegesen mit csináltál akkor?

- Ténylegesen nem volt egzisztenciám: mivel munkahelyem nem, fizetésem sem – ki kellett találnom, hogyan éljek meg. Annyira már volt puha a diktatúra, hogy konszenzust lehetett vele kötni: ha nem kérsz íróasztalt, nem leszel jegyzett értelmiségi, nem akarsz a tévében-rádióban-sajtóban jelen lenni, publikálni, egyáltalán, ezt a fajta nemkívánatos hangot nem akarod hivatásosként hallatni, akkor cserébe élj meg, ahogy tudsz. Neved nincs, ami ugye a legfontosabb lenne a véleményformáló értelmiségi esetében, tehát nem számítasz – csinálj, amit akarsz. Ez az „amit akarsz” persze szintén elég szűk korlátok közt mozgott.

- Milyen tevékenység volt ez?

- Én úgy neveztem el, hogy irodalom és kultúrtörténet előadásokat tartok érdeklődő fiataloknak. Ezen mindenki el volt képedve: abból akarok megélni, hogy irodalomról beszélek otthon? Ilyen állat nincs is. Van maszek zongoratanár meg némettanár, van maszek hűtőgépszerelő vagy zöldséges, de magánirodalmár... Úgy 16 éves kortól jöttek, s nemcsak irodalom szakra készülők. Később ezt az adóügyi osztály leegyszerűsítette felvételi előkészítőre. A társadalmi státusom a „szabad szellemi foglalkozású” lett.

- Így már érthetőbb is.

- A lényeg, hogy volt egy nagy rés a középiskola által tanított ismeretekben, amit egész rendesen ki lehetett tölteni, s ehhez az volt a konszenzus, hogy nem hivatalosan töltöd ki. Nekem ez arra volt jó, hogy gondolkodtam, írtam, benne maradtam a magam szellemi folyamataiban, és persze valamelyest eltartottam magam. Emellett fordítottam angolból és angolra, utóbbit például az ellenzéknek is.

- Publikáltál is, a Beszélőben, vagy más szamizdat lapokban?

- Nem. Én nem tudtam magam politikailag azon a módon megfogalmazni, mint a baloldali ellenzék – hiszen az aktív ellenzék baloldali volt. Olyan független ember voltam, aki semmiképp nem akar részt venni a puha diktatúrában, de a szabad gondolkodását meg akarja őrizni, nem kontra vagy pro, hanem szabadon – ez vagyok ma is, azzal a különbséggel, hogy ma szabad szabadgondolkodni, akkor meg nem szabadott. És ez azért nem volt olyan egyszerű. Főleg egzisztenciálisan nem, hiszen ha kívül vagy, nemcsak állás meg pénz nincs, hanem lakás meg pálya se... Aztán a ’90-es évekhez közeledve egyre több lehetőség nyílt ki, persze főleg az angollal.

- A ’90-es években már túl vagyunk az egészen – de ’82-ben vagy akár ’85-ben, ’86-ban te hitted volna, hogy egyszer vége lesz?

- Soha, egy percig se. Egész végig nem. Még '88-ban is elképzelhetetlen volt, hogy az oroszok egyszer kimennek az országból. Igazad van, az egy csoda volt. Azért, hogy én még e földön magyar költő leszek, egy lyukas garast se adtam volna akkor. Disszidálni ugye nem; itt publikálni én nem... El volt temetve az egész.

- Hadd kérdezzem meg még egyszer: miért nem disszidáltál?

- Hogyhogy miért nem? Hogy disszidálna valaki, aki magyarul ír? Mit csinálna...? Írna magyarul Amerikában? Ennek számomra nem sok értelme látszott. Én itt akartam írni, rólunk. Azért, mert magyar költő vagyok, azért nem disszidáltam.

- Végül is aztán a rendszerváltással párhuzamosan lettél költő?

- Lehet mondani. A publikálással egy kicsit vártam még. Először körülnéztem, kerestem a feladatot magamnak. A rendszerváltáskor azt mondtam, most kell megfogalmaznom magam a társadalomban, ami persze nem ideális, de a lényeg, hogy szabad. Egy rossz magyar szabad társadalom, mondjuk így, megint a két véglet közt, ezt sajnos tudni lehetett az első perctől, hogy a jobb meg a bal lokálisan jellemző végletes pontjai közt fog dobálódni, hiszen ez itt a West-Balkán. De eredetileg sem volt más feltételem a részvételhez, csak az, hogy szabadság legyen, és az megvolt, tehát megkerestem a helyem a kultúrában.

- Milyen területen?

- Könyvkiadóknak dolgoztam, ma is azt teszem, van egy könyvszerkesztő, könyvalkotó cégem. Akkor a magyar történelmet-kultúrtörténetet újra kellett fogalmazni populáris ismeretterjesztő szinten is, színes, nagy, tömegfogyasztásra szánt képeskönyvekben. Érdekelt, hogy a több százezres példányszámban forgó könyveket hogyan lehet szimplifikáció és hazugság nélkül, pontos adatokkal, szabatos jó szöveggel a kezébe adni annak a rengeteg embernek. Ha már a tömegbe ilyen irdatlan példányszámokkal így is, úgy is bekerül valami, akkor hadd legyen olyan, amit felelősen raktak össze, nem gügyögve, lehülyítve, hanem érthető és egyszerű, mégsem meghamisító módon. Az én szememben ez is értelmiségi feladat.

- Ahogy a neten való jelenlét is művészfeladat? A Web2.0 -t, a Facebookot sok képzőművész remekül ki tudja aknázni, rengetegen rakják fel a munkáikat. De igazi költőt alig találni...

- Nekem ez eleve nem idegen. Az nem kérdés, hogy egy új eszközt, ami annyira köznapi használatú, mint a golyóstoll volt még tavalyelőtt, hogy egy ilyen új eszközt elkezdesz-e használni vagy se. Egyetlen háziasszony se kerülte ki a mosógépet – nem mosnak teknőben. A szövegszerkesztőt meg egyenest az íróknak találták ki: addig is csaknem térben írtam, olyanok voltak a kézirataim, mint a harci térképek. És az, hogy a hülye idő – a hülye dolgokra töltött idő – ennyire megrövidül, és az egész a szellemibe mehet, az áldás. Én azonnal elkezdtem használni. Már a ’90-es évek elején volt egy Mitsubishi laptopom.

- És a Facebook mit ad egy költőnek? Milyen lehetőségeket?

- Az egyik, hogy ezt a fajta prompt reakciót nem lehet kihagyni: az olvasó olvas és azonnal reagál. A másik, hogy születnek ott helyben, szinkron időben versek. Fordítások is, de új versek is: feltöltök egy képet, és ahogy nézem, mit írjak alá, egyszerre csak megszületik a vers, mint képaláírás. És persze a képzőművészettel itt hatalmas kölcsönhatás kezdődött. Ebből felolvasó kiállítások lesznek. Nem akármi az, képet választani egy megszületett vershez, vagy írni egy verset egy már meglevő képhez...

- Melyik a nehezebb?

- Mind a kettő nagyon izgalmas és nagyon termékeny, és ez a lényege. Ezeket a köröket a művészek a kultúra nagy mainstream márványpalotáinak tudta nélkül szépen befutják. Az utókor biztos majd mint egy új korszak nyitányáról megállapítja, hogy volt költő, aki pormpt verset írt a Facebookon, s egy festő azonnal rajzolt hozzá egy fantasztikus grafikát (ezt Szolnoki Rita Borzoj barátnőmmel csináltuk egyszer mindenki nagy örömére), vagy hogy a vers születésekor beszélgetés alakult ki az olvasókkal, vagy hogy sor sort követve került fel egy épp készülő fordítás, hogy a többiek végignézhették, ahogy fordítódik le a vers. Nekünk itt és most ebben a frissen maradás, a nyitottság állapota, az új utak megnyílása a lényeg, és persze a játék, az alkotó öröm.

- Láttam, hogy a saját verseidet lefordítod és kirakod a magyar mellé angolul is.

- Igen, ezek többnyire egy-egy óra alatt születnek, valaki külföldről odaszól, hogy tetszik neki a kép, és nagyon szeretné tudni, mi van a versben, és akkor miért ne. Majd egyszer, persze, ha kötetbe kerül, még felelősebben is át fogom nézni őket.

- A külföldi barátaidnak csinálod, vagy ez egyszerűen csak ujjgyakorlat?

- A külföldi érdeklődőknek feltétlenül, de nemcsak nekik, szeretem angolul újraírni őket.

- Te egyébként bárkit visszajelölsz?

- Nem. Ahhoz valami érdeklődést kell látnom, hogy mi fogta meg, mit figyel nálam – tehát már kapcsolatban kell lennie velem. Bár vannak barátaim is köztük, de a Facebookon inkább az érdeklődők, az olvasóim és a művésztársaim teszik ki azt a négy-ötszáz embert.

- Új műfaj lesz a Facebook-vers?

- Ebben én nem vagyok műfajteremtő, az enyém még mindig csak az illusztrált versek kategóriája. De vannak olyanok, akik valóban új műfajt hoznak létre, például a Triceps (Lantos László). Ő egy-egy bárhonnan leszedett vagy maga által megdolgozott képhez rendel hasonlóan születő szövegeket – amik torzítások, újraértelmezések, van, hogy egyszerűen csak paródia –, s ezzel a remek kavarással feltalálta az underground facebookolást művészet szinten. Nála valóban új műfaj születik.

- A te verseid nem így építkeznek?

- Igaz, ez egy újrafeldolgozó kor, megvan a magam recycling módszere is. Az én számomra sem mutatkozik arra se szükség, se alkalom, hogy mindenáron új nyelvet termeljek ki – nem abban a korban élünk. Minden hang megvolt már. Megpróbálok tehát egy „átlag” magyar lírai nyelven megszólalni. Természetesen a saját hangom átüt rajta, hisz én beszéltetem a versek beszélőit. De nem törekszem arra, hogy saját nyelvi rendszerként lehessen felismerhető. Egy bizonyos használati modusban legyen felismerhető, például a közvetlenségében vagy a pörgésében, valami hogyanságban-milyenségben.

- Te nem akartál saját formanyelvet alkotni.

- Grammatikát – nem, a szövegirodalmat gyarapítani, nem.

- Térjünk vissza még az angol verziókhoz: amikor a saját versedet fordítod, nem fenyeget az a veszély, hogy új vers születik?

- Dehogynem, sőt én ezt szeretem benne – azt mondtad, hogy ujjgyakorlat, igen. Egyáltalán nem fordítok, hanem ugyanazt az ihletet angolul használom föl. Ebben az a kísérlet, hogy ha valakinek megadatott a költői tálentum, elvileg tök mindegy, milyen nyelven ír. Tényszerűen persze nem mindegy, hiszen csak a magyarnak vagyok ennyire a birtokában stb-stb. –, de ha hirtelen egy agyba avatkozó masina ugyanennyire a birtokába juttatna, mondjuk, a cseh nyelvnek vagy a japánnak vagy bármelyik nyelvnek...

- ...akkor nyilván azon a nyelven is tudnál verset írni.

- Igen, ez a fajta tálentum elkezdené a struktúráját úgy működtetni, ahogy azon a nyelven kell. Nos, az angolnak eszerint kvázi vagyok annyira a birtokában... E téren nagyszerű, teljesen meglepő hír ért: született angolok és amerikaiak, akiket megkértem, javítsák ki, azt mondják az angolul írt verseimre, hogy ez oké, ez így áll, s ha van benne valami idegenség, akkor csak a báját adja az a kis „funny”, ahogy használom a nyelvüket.

- Kiadod az angolra átírt verseidet?

- Biztos ki fogom, hisz nem véletlen születnek meg így. Szerintem nem is kell ezzel foglalkozni: előbb elvégzem mindig a munkát, aztán valaki jön és kiadja, vagy születik valami lehetőség a nyilvánosságra. Angolul is jelentem már meg (nem saját) műfordításban az USA-ban, illetve olaszul és hollandul is.

- Csak verseket írsz?

- Mindig is kísérleteztem, s máig azt teszem a prózával, pontosabban az epikával – a nagyepikát, a regényt tartom a társadalomhoz leginkább eljuttatható műfajnak. Az is izgat, hogy képes vagyok-e rá. Publikálták már elbeszéléseimet, a 2008-as Körképben is megjelent egy. De ahol a prózával most tartok, azt csakis kísérletnek lehet nevezni. Nem látom azt a szintet benne, amit a verseimben. Lehet persze, hogy csak munka kérdése az egész, de a megélhetési kérdések miatt ennek nagyon nehéz utánajárni.

- Van bármifajta ihlető pillanat, hely, körülmény vagy bármi, ahogyan tudsz verset írni, míg máshogyan nem?

- Semmi módon nem vagyok szertartásos alkotó. Se egy bizonyos domboldal, se rothadt alma – nincsenek rítusaim, fétiseim. A természet is, amihez pedig mániásan ragaszkodom, nem is tudok nélküle sokáig meglenni, a magánembernek kell bennem, s az anyagomnak: a tüdőmnek, a bőrömnek, de nem feltétele az írásnak. Tudod, ha nem-író életmódot él az ember, ahogy én nagyon sokáig, akkor olyankor ír, amikor a szöveg már áttöri a falakat. Ma sem ösztökélem az ihletet, ebben nem hiszek. Ha jön, leírom. Meglehetős könnyen írok, nem ismerem az alkotás gyötrelmét. Persze, ebben az is ott van, hogy nem írtam ki magam – ez a későn kezdés jutalma.

- Igen, ez feltétlenül a jó oldala. Van rossz oldala is?

- Hát, azért huszonévesen és lángolva ugyanezt – az valami egész más lett volna.... Fiatalon fontos még a svádád, a nagy stílus. Éretten már nincs az a személyiség körüli misztifikáció...

- Nincs?

- Nincs. Azt a jó kis cirkuszt, a szerepet, azt már nem csinálod. A személyes varázspálca már rég el van törve, kizárólag a mű van, ha ott van varázslat, van, ha nincs, nincs. Van egy verscímem (tán a legismertebb), az illik erre leginkább, hogy éretten hogyan lépsz a világ elé: Keresetlenül.

- A Könyvhétre új versköteted jön ki, „A sorsvadász”. Hányadik köteted ez?

- A harmadik. A pályám épp most tíz éves. 2000-ben kezdtem publikálni, első kötetem, a „Sanzon nehéz időkben” 2004 januárjában jelent meg a Magvetőnél. Elég nagy siker lett, nagy médiafigyelem is kísérte. A második kötetem címe: „Változatok a szabadságra”, amit 2006-ban adott ki a Magvető. A harmadik kötet most a Csordás Gábor vezette Jelenkor Kiadó gondozásában jelenik meg. Bemutató estjét a Könyvhét utolsó napján, június 7-én, hétfőn este 7 órai kezdettel tartjuk a Műcsarnokban.

- Tudható, hogy most gyászban élsz – hogy „A sorsvadász” megjelenését nem érhette meg az, akinek a kötet ajánlása szól. Kérdezhetlek erről?

- Igen. „Ez Farkas könyve aki már nem érhette meg, hogy kötetben a kezébe vehesse”. Barátom, művésztársam, Láposi Farkas alig három hónapja, február 24-én halt meg. Halála megemészthetetlen, kiheverhetetlen fájdalom, örök seb.
Ebben a kötetben, ahogy a címadó vers is, a záró ciklus minden verse neki vagy róla szól. A verseket mindig ő olvasta először, végigkísérte, segítette a kötet születését, ahogy az egész pályámat, szeretetével, kivételesen igényes, kompromisszumot önpusztítóan nem ismerő szellemével – és kivédhetetlen ironikus humorával. Ő tanított meg a verseimet előadni is. Bár kegyetlenül rövidre szabott, alig negyven évnyi élete nem úgy alakult, hogy tömegesen megismerhették volna a nevét, Farkas nagy művész volt, zseniális zenész, örök kísérletező. A maga fejlesztette négyhúros elektromos gitáron, ahogy ő hívta, tenorgitáron játszott. A performanszainkon csodálatos gondolati zenéje keretébe fogta a verseimet. Szerettünk volna egy dvd-t megjelentetni a zenéjével aláfestett, természeti környezetben felvett versmondásaimból, aminek a felvételei a betegsége miatt tavaly nyáron félbemaradtak.

- Mi az a sorsvadászat?

- Nézd, én abba a korba értem, amikor az embernek már ugyancsak illik jól ismernie azt a szűk kis teret, amit a személyiségének nevezhet. Eddigre már a nem éppen választott, görög értelemben vett sorsa jellegét is kitapogatta – hogy például nem tud saját pecsenyét sütni azon a tűzön, amit ő gyújt. Hogy ha egy bonyolult helyzetben az emberi jog érvényét óhajtja képviselni, ennek a törekvésnek valószínűleg a személyes kis célok, a privát érdekeltségek esnek áldozatul. Hogy ha ragaszkodik a gondolati szabadságához, az gyakorlatilag összeférhetetlen a legfőbb megélhetési stratégiával, az alkalmazkodással – és így tovább. Az élet következő és következő céljait űzve végül ez lesz a zsákmány. Hogy a tükör előtt állva már nem kizárólag a kompenzálás célod, az állandó kompenzálás, amivel a világ a kudarcot kezeli: nem mondod már el magadnak, hogy te azért mégis jó vagy, s hogy hogyan lesz mégis színültig boldogság az élet. Nem lesz az. Nem boldogan, hanem különböző szorítások, kényszerek, vágyak, elégedetlenségek – korántsem kellemes érzések által sarkallva élünk. Vissza kellene fogadnunk az emberi élet valóságába az árnyékos oldalt. Át kellene tenni a hangsúlyt most már az amerikai filmekben is a cél helyett az útra, akkor talán mindenki jobban elfogadná az életünknek ezt a természetét.