Aki cigány, az a legcigányabb. Ez mindenképp igaz Eugene Hütz-re, és az ő cigány bandájára, akik most Trans-Continental Hustle címmel új lemezzel hangoskodnak a kertek alatt.

A cigány punkok visszatértek – jelzi a lemezre ragasztott kis matrica, és tényleg: itt bazseválnak nekünk a balkáni folkkal és cigány műdalkinccsel csencselő cuccal.
Tudjuk: Ukrajnát Csernobilnál is gonoszabb erő puszítja, és ez az alkoholizmus. Hogy miért menekült el Hütz és nagyon raj haverjai Ukrajnából, nem tudjuk,de  az biztos, hogy New Yorkban rájuk talált Rick Rubin csúcsproducer és az ő vezényszavára dalolni kezdtek az ukrán pacsirták, akiknek persze semmi közük a punkhoz.

A Gogol Bordello lakodalmas rockot tol, melyben a balkáni és cigány folk keveredik a klezmerrel. Aki ebbe többet belemagyaráz, az vagy hülye, vagy újságíró. Persze, van itt brazil cigányzene is, hiszen Hütz egy ideje Brazíliában él, szóval cross over mulatós zene, melynek eredője mégis inkább a balkáni ereszd-el-a-hajamat-muzsika. Akusztikus gitárra, hegedűre, tangóharmonikára komponált zenés cigány pörkölt csípős, erős kaja, ami lehet, hogy kissé megüli az ember gyomrát, de egyből le is mozoghatja, hiszen a Gogol Bordellót nem lehet ülve hallgatni.

Akik ismerik a csapat korábbi lemezeit, például a 2005-ös Gypsy Punks: Underdog World Strike-ot, az tudja, hogy a Hütz nem hibázik, ugyanis a mulatós zene lényege, hogy azonnal „jó hangulatot csinál”, de nem ülhet le egy pillanatra sem a báli muzsika, mert akkor azonnal kimegy mindenki levegőzni a folyosóra. Olyan ez, mint a szex, nem igazíthatod meg közben a függönyt, mert kezdhetsz mindent előről.

Így aztán a Gogol Bordello ahogy kell, a csúcson kezdi, és a csúcson hagyja abba. Felesleges is lenne kiemelni tehát bármelyik dalt is, egyrészt ugyanaz a számok hangképe, persze, bele lehet magyarázni, hogy itt egy kis ska, amott némi reggae van a dalok „alján”, mert csak a tempójukban térnek el a dalok, de még a lassúbb számok (pl. When Universes Collide) sírva vigadós, szenvedélyes számok.

Eugene Hütz olyan, mintha egy Kusturica-filmből szaladt volna egészen a Gogol Bordellóig, és azt az egzotikus vagabund érzést közvetíti, amelyre imádnak mezítláb táncolni a Szigeten a tanárképzős lányok. Persze, így túl egyszerű lenne lefesteni ezt az alapvetően szimpatikus szórakoztatóipari produkciót, amely nem akarja megváltani a világot, hanem pont azt akarja, hogy megfeledkezz a világról.