A Zöld Zóna védett terület – a legbiztonságosabb övezete egy-egy háborús helyszínnek. Hollywoodban azonban nincsenek zöld zónák – ha egy film rossz, akkor nem védi meg senki, mert ugyebár a nézők a kritikusoknál is kegyetlenebb ítészek.

Paul Greengrass (A Bourne-csapda – The Bourne Supremacy, A Bourne-ultimátum – The Bourne Ultimatum, A United 93-as) filmje hozott is ajándékot, meg nem is, hozza a szokásos amerikai katona-giccset, meg nem is. Az utcán átvonuló és őket felszabadítóként ünneplő tömeg hazug pátosza mellett pont a deheroizáló gesztusaival hívja fel magára a figyelmet. 



Arról szól, hogy bizony nincsenek vegyi fegyverek Irakban, tehát ebből a szempontból hazug volt a háború. Hűha… de hát ezt eddig is tudtuk. Amerika is tudta, Anglia is tudta, mégis megtámadták Irakot... És akkor jön egy amerikai katona, Miller főtörzs (Matt Damon), aki kideríti, hogy tényleg nem voltak tömegpusztító (TPF) vegyi fegyverei Iraknak. És mi történt ezután? 

Kiderült, nem voltak ilyen fegyverek. Na és? Győzött az igazság? Változott a filmben (és a valóságban) a világ ok-okozati viszonyában valami is? Semmi. Nem voltak ilyen fegyverek, tudták meg a filmben a sajtótájékoztató résztvevői, majd mindenki hazament. Bush pedig továbbra is elnök maradt. Mi volt ebben a témában az a momentum, mely megragadta Brian Helgeland forgatókönyvírót? Mit akart kihozni belőle? 



A film legnagyobb problémája, hogy nem elég motivált a néző, hogy eleget tegyen a rendező hívásának, és hogy elutazzon vele Irakba. Egy stratégiai játékban több az érzelem, mint a Green Zone-ban. Semmit nem tudunk meg Miller zászlósról, mint emberről, csak annyit, hogy van egy terepruhába öltözött fickó, aki jól harcol és szereti az igazságot. Ennél azért többre van szükség – mondjuk jellemrajzokra. 

A filmben viszont senkinek nincs igazi karaktere, és a néző, bár látszólag egyszerű a cselekmény, valójában annyit ért a sztoriból, mint a déli hírekből egy titkárnő: semmit. Kik a jók? Az emigrációból visszatért báb figura, vagy az erős iraki ember, aki rendet tudna tenni a törzsi forrongásban? Erre a film sem ad választ, magára hagyva az nézőt, az egyébként is követhetetlen események láncolatában. 

Nincs eléggé megírva a konfliktusrajz, Clark Poundstone-nak (Greg Kinnear), aki úgymond a dezinfókat menedzseli nincs igazi jelenléte, és ő sem az a tipikus rosszfiú, hanem csak egy menedzser típusú ürge a hadügyben, végül is úgymond ő is jót akar. Ki az igazi ellenség akkor? Az iraki diktátor? De hát ő meg sem jelenik a filmben... Megdöntenek egy rezsimet, tök jó, de miért pont ezt, miközben még rengeteg más diktatúra is üzemel Ázsiában és Afrikában és Dél-Amerikában. 

Aztán: felmerült, hogy lesz valami szerepe a sejtelmesen megjelenő Lawrie Dayne (Amy Rayn) újságírónőnek, de aztán megfeledkeztek róla is, nem jött össze Miller főtörzzsel. Annyi az ő szerepe, hogy a végén publikálja Miller jelentését arról, hogy nem voltak tömegpuszító fegyverek Irakban, és folyton lyukra mentek a derék katonák a dezinfók miatt. Ugyanakkor Miller még rengeteg lapnak cc-zte az anyagot, szóval, az egyetlen nő a filmben teljességgel mellékalak maradt. Szóval, nemcsak hogy tömegpusztító vegyi fegyverek nem voltak a filmben, de kreativitás sem.