Nem mindennapi feladatra vállalkozott Szabó Sipos Máté és vezényletével az Egri Szimfonikus Zenekar, közös produkciót adtak elő értelmileg sérült gyermekekkel.
Hogy került kapcsolatba az alapítvánnyal?
Kezdetben arra kértek fel, hogy tartsak zenei foglalkozásokat a gyerekekkel, illetve csináljunk egy koncertet, amiben az Egri Szimfonikus Zenekar szolgáltatja a kíséretet a gyerekek különböző produkciójához. Azonban ahogy megismerkedtem velük, azonnal az kezdett el érdekelni, hogy mi az, amit csak ők tudnak?
Hogy tudnánk közösen létrehozni valamit, amiben felszabadultan jelen lehetnek, egyéniségükkel, egyediségükkel? Ezért olyan foglalkozásokra, zenei együttlétekre gondoltam, amikben egyéni képességeik gyorsan zenei élménnyé realizálhatóak. Egy számukra írt speciális mű megalkotása volt tehát a cél, mely a foglalkozások alatt folyamatosan érlelődött és általuk is változott.
A „Bújj, bújj zöldág” kezdetű gyerekdal lett a témája ennek az új műnek, mely „Az aranykapu” címet kapta.
Az Egri Szimfonikus Zenekarral közösen előadott darab egy teljesen egyedi hangzásvilággal szólalt meg. Hogy kezdtek neki?
A közös játékok, improvizatív feladatok során térképeztem fel, hogy a gyerekek közül kit mibe lehet bevonni, mi az a hangszer, amivel ügyesebben tud bánni, mi felel meg a képességeinek. Így mindenki részese lehetett a közös zenélésnek, képességeinek megfelelően.
Hogy jutottak végül a kész műig?
A végső változatba belekomponáltam mindazokat az elemeket, amiket a zenei foglalkozásokon előtte gyakoroltunk. Voltak improvizatív részek és szigorú rendben előadott szakaszok is. A gyerekeket szabadabban, a zenekart kötöttebben kezeltem. A mű nagy része különböző hangszercsoportokkal létrehozott hangfoltokból, hangzó terekből áll, melyet hangutánzó hangszereken, ütőhangszereken, hangolt harangokon, vagy akár a saját testükkel és beszédükkel hoztak létre a gyerekek és a zenekar is.
A természetzene madárhangjain, a kezeikkel létrehozott esőimitáción keresztül a félelmetes szavalókóruson át az akusztikus hangsorba hangolt varázslatos harangzenéig sok minden érdekes hanghatás és hangszer megszólal a műben. Többek között egy számukra készített amadinda is, amin két igen tehetséges lány játszott. A mű záró szakasza egy örömteli táncmuzsika, melyben a mottó dallam is megszólal a gyerekek segítségével.
Talán a legnehezebb ritmikai feladat ez volt számukra, hiszen egy aszimmetrikus ritmusú zenébe kellett belejátszaniuk az ismert dallam szakaszait. A mű folyamatosan alakult bennem, bennünk, ami a végkifejletet nagyon izgalmassá tette. Úgy is mondhatnám, hogy egész az előadásig a mű talán csak bennem állt össze olyan egységgé, ami az előadáson hál’ istennek megszületett.
Mit szeretett volna kifejezni az előadással?
Szerettem volna, ha a mű nem csupán zene, hanem egy szimbolikus út is lenne, amelyen a gyerekek végigjárnak. A paradicsomi, vagy ideális létezés természetzenéjén keresztül az átélt traumák végső pontig fokozódó kríziszenéjén keresztül eljuthatnak az „aranykapuig”, amin ha kétségbeesetten zörgetnek, talán kinyílik és átvezeti őket egy befogadó, szeretetteljes közösségibb világba, ahol a harangok éteri zenéjéhez csatlakozva, feloldódhatnak egy örömteli táncban.
Fel akartam hívni a figyelmet rájuk, tehetségükre, az életükre, ami el van rejtve hihetetlen munkával őket segítő tanáraik szívében és iskolájuk falai közt . Meg akartam mutatni, hogy ezek a gyerekek, akik érzelmileg sokkal nyíltabbak és érzékenyebbek, mint talán „egészségesebb” társaik, minden nehézségük ellenére sugárzó szeretetet és megindító élményeket tudnak adni. Ha ugyanezt a szeretetet és őszinteséget sugárzod rájuk vissza, minden működik. Ebben a műben mindenki részt kapott, mindenki önmaga lehetett úgy, hogy közben együttműködött mindenkivel. Csodálatos dolog ezért a zene, senkit nem rekeszt ki, mindenkit elfogad aki belemerítkezik.
Kinyílt az Aranykapu?
Azt hiszem nem csak a színpadon, hanem ahogy láttam, a zsúfolásig megtelt színház nézőterén is. És a gyerekek nyitották ki, hogy mindenkinek kinyílhasson. De sok idő kell ahhoz, hogy szabadon átjárható legyen. Mert tényleg nagyon sokan eljöttek, és a legtöbb szülőnek óriási büszkeség volt látni a gyermeke produkcióját. De sajnos olyan gyerek is volt, akire nem voltak kíváncsiak a szülei. Most sem. Nem könnyű kérdés ez.
A zeneterápiák célja, hogy lehetőséget adjon a gyerekeknek érzelmeik kifejezésére, hiszen sokuknak semmi más eszköze nincs erre. Az együtt töltött idő alatt mennyit tapasztalt meg ebből?
Az ő érzelmeik hihetetlenül őszinték. Ha örülnek, megölelnek. Ha untatod őket, pillanatok alatt otthagynak, ha nem adsz nekik feladatot, szomorúak.
Megdöbbentő volt látni, hogy egy-egy hanghatás alatt mennyire le tudnak nyugodni. De igaz az ellenkezője is. Az intenzív ritmusokba is teljesen bele tudják magukat lovallni.
De mondok egy másik példát is. Volt egy nagyon zárkózott kisfiú, aki sokat elvonult, hátat fordított a történéseknek. Attól féltem, hogy nem szeretne részt venni. Aztán feladatot kapott és a végén ő volt a legboldogabb. A háttérbe húzódó kisfiú a végén már a színpadon legelöl állt…
Lesz folytatás?
Nagyon bízom benne. Mert ezek gyerekek megérdemlik. Minden gyerek megérdemelné.
Forrás:
Új Európa Alapítvány, Gyermekgyógyító program
