Tudósítónk a Fishing on Orfűn mérgezte a máját, de végül gép elé ült, és megírta, hogy mit csinált Lovasi a színpadon, hogyan vertek szét egy dobfelszerelést, és hogy mitől szerethető a Budapest Bár.
Magasban szárnyaló pegazus nem csataló! Több nap regenerálódásra volt szükségem a Fishing on Orfű harmadik napja után, mert a „keresem a semmit” állapottól eljutni „fesztivállapotig” lehet csak órák kérdése, de lejönni a szerről és teljes értékű szószátyárként visszatérni bizony komoly dolog, sok-sok alvómunkát igényel. Hát még visszaemlékezni…Kezdődött ott a reggel, hogy érthetetlen okoknál fogva csak nagyon kevés pénz maradt a tárcámban, noha a Fishing on Orfűn a többi fesztiválhoz képest egy cseppet sem drága az élet.
Aranyló arany ló
Tehát a reggel keserű szájízével kikelni a sátorból, enyhén dülöngélve, bármennyire is ijesztőnek tűnik, kellemes. Mosolyog magán az ember, néha már hangosan kacag, és bár látja magát kívülről, ráadásul a látványt egy cseppet sem tartja vonzónak, tudja, egy fesztivál ettől is különleges. Itt megteheti. És itt a kutyabajt tényleg a kutyaszőrével kezelheti, amihez bármelyik sátorban talál egy társat, hisz ki az a kutya, aki szívesen gyógyul magában?
Tópart mellett vagy egy a forgalomból ideiglenesen kivont színpad előtt a dombon ücsörögve, a Panoráma Kemping betonasztalainál vagy csak a fesztivál idején nyitva tartó Alpha Moon Base ittasellátónál, a pécsi rengetegben vagy a szakadatlan taktikai fegyelmet igénylő pókersátornál - mindegy. Súlytalan az egész, napi gondokon túlmutató kikapcsolódás és a velejáró magvas gondolatok. Meg tudnánk váltani ilyenkor a világot, ahányan vagyunk, annyiféleképpen, s ha ebből a rostán csak egy értelmes átjut, akkor szellemi síkon is már megérte.
Na de ábrándos-filozofikus énemen túl a távolban megint felcsendült a hang! A Budapest Bár kihagyhatatlanságára többen figyelmeztettek, mondván régi táncdalok és filmslágerek szólalnak majd meg kortárs örömzenei köntösben, megannyi népszerű énekes előadásában, bitang nagy együttérzésben. Szerethető, tingi-tangi, felvezető. A Kistehén meg nyilván követte ugyanezt a vonalat.
De! Előtte a francia Inspector Cluzo (a Rózsaszín párduc nyomozója után) csábított a nagyszínpadra a klasszikus rock zenekari felállást hanyagolva: basszusgitáros nélkül (ismert szlogenük: „fuck tha bass player”), egy dobos és gitáros-énekes páros (ő nagyon hasonlított a Rocksuli őrült főszereplőjére, Jack Black-re), akik egész egyszerűen csak fuck’n’roll zenekarnak aposztrofálták magukat. Ehhez képest kevésbé zenéltek, inkább szórakoztattak. Éles hangon énekeltek, vicces beszólásokkal provokáltak, többször hívtak fel a közönség soraiból közreműködőket a színpadra, majd a koncert végén egész egyszerűen szétverték a dobfelszerelést.
A Quimby aztán meghozta azt a régen ismerős érzést, mikor mindenkinek egyszerre szakad a torka, ormótlanul üvölt, miközben azt hiszi, énekel, ráadásul jó a hangja. Lehet, említenem sem kéne, de Kiscsillagon hasonló volt a tömeg produktuma. Ráadásul Orfűről mindenki odagyűlt, aki élt és mozgott, hisz ahol Lovasi András a házigazda, illik, és ha már ezért cserélte el a Kispál és a Borzos karrierjét, talán meg is ér még néhány misét.
A Fishig on Orfűt slágerbe öntő Rátgéber Lászlón kívül ezúttal felhívta egy születésnapi köszöntő erejéig a lányát és a lánya barátnőit, igen, szentimentális vagyok, itt átfutott a gerincemen egy kis melegség, mert itt erősödött fel bennem a végig jelenlévő érzés, hogy a fesztiválon fellépő zenekarok is családtagok, akik itt a látszattal ellentétben nem dolgoznak, hanem a maguk módján egy csomó-csomó fiatalt vendégül látnak. Nem is kívánok ennél senkinek se nagyobbat!
