Kiss József Zsolt, asztrológusnak érdekfeszítő tanulmányát fogadjátok sok szeretettel.

Úgy vélem, az egyértelmű minden józan paraszti ésszel, alapintelligenciával megáldott embernek vagy akár többségében már egy legalább általános iskolás felső tagozatos gyermeknek is, hogy az ember általi világalakítás jelenlegi tartalma, formája, kollektív törekvései, amit a többség és a világ vezetői képviselnek, egyre inkább – főleg ha ez így folytatódik – senkinek sem jó.

Az pedig egy átlagosan tudatos, önismerettel rendelkező bármelyikünknek természetes, hogy valójában a világunkat ilyetén módon fenntartó tudat, szemléletmód, hiedelemrendszer, beállítódás, amivel jelenleg nagyon sok ember azonosul, és bizony szélsőséges, nem változik, akkor a világ egyre embertelenebb, szellemtelenebb (ez utóbbi egyébként az ember lényege) lehet, és akár a túlélésünk – ami ugye a tapasztalásoknak az eszköze – is veszélybe kerülhet.

Ilyen pl. a manapság oly divatos úgynevezett „fenntartható fejlődés” fogalma, legalábbis amit ezalatt értenek, merthogy ez egy önellentmondás. Tudniillik az azt fenntartó szemléletmód pontosan az, ami már nem fenntartható. Ekképpen amikor szintén oly szezonálisan most egy újabb világvége időpontot idéznek meg a mozikban, a bulvársajtóban és ezotériában, a különböző New Age-mozgalmakban stb…, ez valóban jelenthet egy világvégét abban az értelemben, hogy mindenkinek az a világa, amivel az elméje által mint hiedelemrendszerrel, a mögötte lévő kondicionáltságokkal azonosítja önmagát.

Fizikai értelemben persze ezekben az időkben lehetnek olyan kiugró pontok, amikor bizonyos mennyiségi változások akár hirtelen minőségibe csaphatnak át, azonban úgy látom, itt egy lassúbb (bár az előző évtizedekhez képest mindenképpen fölgyorsultabb), és egyre inkább talán már – hál' Istennek – visszafordíthatatlan átalakulásokról lehet szó.

Az előttünk álló évtizedekben természetesen az is benne van nagyon könnyen, hogy ebben a bizonyos külső, megnyilvánult világban akár előbb egy pénzügyi, vele párhuzamosan társadalmi, ökológiai és természeti dinamikusabb átformálódás, vagy akár krízisek sűrűbb sorozata elkövetkezhet. Nyilvánvaló, hogy mindez a bennünk lévő tudati, vagyis gondolati, érzelmi, hiedelemrendszerbéli és így tovább, ahogy megyünk a személyiség mélyebb rétegei felé, egészen az „elszennyezett”, majd a tiszta teremtési analógiákig, amik már az Istentől valók, átalakulását, átrendeződését jelenti az egyénben.

Mindez természetesen az ember viselkedésében fog megmutatkozni, vagyis abban, hogy az önmagával való viszony eredményeképpen egymáshoz, az élő környezethez hogyan áll hozzá. Merthogy véleményem szerint, ez utóbbiakban valóban gyökeres változásra van szükség.

A nyári konstellációkról már az előző cikkemben írtam, abban is arra szerettem volna felhívni a figyelmet, amit már az előzőekben leírtam, illetve a következőkben fogok, amit úgy érzem, tudatosítanunk érdemes a már elkezdődött és részben az előttünk álló időszakban összeálló konstellációk alapján is. Ekképpen, fontosnak tartom önmagunkban újraértékelni, helyretenni a szabadság kérdését, méghozzá olyan formában, hogy azt hogyan valósíthatjuk meg belül, miként élhetjük meg legkevésbé mások rovására vagyis betartva az Ahimsat, a nem ártást, összhangban a kozmikus, isteni törvényekkel, a Dharmával, illetve miképpen tudjuk alázattal a realitásnak megfelelően gyakorolni ezt a belső szabadságot. Továbbá, a hitrendszereink átalakítása vagy aki ott tart, bizonyos ilyen jellegű struktúrák feloldása árán a valódi hithez eljutni, ami híd az önvalónkhoz, a transzcendens részünkhöz, ami által kapcsolatba kerülhetünk a kozmikus egységgel.

Mindezzel rálátást kaphatunk sokkal nagyobb perspektívában a világ összefüggéseire, méghozzá integráltan, holisztikusan a külső és a belső egységeként, látva-érezve, tudatosan irányítva folyamatainkat úgy, hogy a kintet és a bentet, a fentet és a lentet egyre inkább harmóniába hozzuk, s ennek eredményeképpen felelősséget vállalunk jobban azért, amit a tükörben látunk úgy, hogy az valódi belső változásokat hozzon, illetve cselekedeteinkben is tükröződjék mások felé.

Ez egyben egy tágulási lehetőség is, főleg a tudat tágulása, vagyis az elménk egy magasabb rezgésszámra kerülhet és a tudatosságunk felébredhet, ilyen értelemben ez egy szemléletbéli, önébredésbéli dimenzióváltás is. A tágulás természetesen nem mindegy, hogy milyen irányba történik, hiszen tágulhat a test, kiterjedhetünk abban a formában is, hogy kint és az anyagban keressük a megoldásokat, és ez akár újabb fogyasztói, globalizált őrületbe, vagy éppen hedonizmusba torkollhat.

Újra fölhívom a figyelmet arra, amit már régebben hangsúlyozok, hogy az emberiség előtt két nagy veszélyt látok viszonylag hosszabb távon: az egyik az öntudatlan énhez, az átdolgozatlan személyiséghez kapcsolódó (vagyis az önismeret nélküli emberhez) materializmus illetve az ugyancsak ezen eredőből fakadó „álszellemiség”. Ahogy szokták mondani „az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz”.

Valamint nagyon fontos lesz a mély, belső és gyökeres változás, vagyis a transzformáció abban az értelemben, amit már leírtam, a bennünk lévő régi magatartásmintáké, amiket bizonyos hiedelmek, sémák tartanak fönt és ehhez bizony az érzelmekkel, a tudattalanunkkal szükséges kapcsolatba kerülni illetve a belső sugallatokkal, intuícióval, transzcendens jelekkel, s mindebben a hitünk is segíthet, hogy valóban át tudjunk alakulni.

S ha már említettem a tapasztalaton túli dimenziót, bizony ez is megnyilvánulhat a külvilágban és egyre inkább úgy tartom, érdemes figyelni az intuíciókra, a sugallatokra, a belső hívásokra, természetesen egy reális önismereti alappal, vagyis legyünk „gyanúsak mindig önmagunk számára”, hiszen ezek mögött lehetséges, hogy egy megdolgozatlan személyiségrész vagy személyiségzavar áll, s ha ezt kiszűrtük, illetve ezeket a lyukakat elkezdtük tudatosságunkkal befoltozni, akkor bátrabban hagyatkozhatunk ezekre az inspirációkra, amikre minden bizonnyal, szükségünk lehet.

Természetesen ez az időszak, kívül magában hordozhatja a világ globálisabb változásait, átalakulásait, hiszen amint láthatjuk bent igencsak jelentős átalakulások kezdődtek el, és bizony a külvilág ezt csak megnyilvánítja, hiszen az a belsőnek a következménye. Összefoglalásképpen azt tudom mondani, hogy a következő évtizedekben egy emberibb, ha úgy tetszik, istenibb világ megszületésére van esély, ám ez mind rajtunk áll.

Az egyéni életünkben, ha úgy vesszük, hogy van egy hajónk, amit irányítunk, ez az életünk hajója, a külvilággal való kapcsolatunk, az önmagunk belső viszonylata, a céljaink, ami felé haladunk, s mindaz, amit magunk mögött hagytunk, s természetesen ebből születik a jelenünk, szóval ezt a hajót szükséges újra navigálni más koordináták szerint.

Ez kicsiben, s mindez nagyban pedig, hogyha a Föld bolygó mint Gaia, ami úszik az űrben, ezt az „űrhajót” is szükséges más irányzékokra áttenni, vagyis a „hogyan tovább” kérdése előtt állunk, s idézhetném idevágóan A. Einstein gondolatát miszerint „Nem lehet egy problémakört ugyanabban a gondolatkörben megoldani, mint amiben az fogant”. Érdemes bíznunk abban, hogy a Gondviselésből persze nem lehet kiesni, és igazándiból nem a múlandóval vagyunk azonosak, hanem a múlhatatlannal. (Erről azonban értekeztem az előző írásomban).

Egy gyökeres szemléletváltásról van szó, egy tudati ébredésről, ami úgyis mondhatnám, hogy a későbbiekben egy lelki-szellemi evolúciós ugrásban nyilvánulhat meg. Praktikus szinten nézve most nem feltétlenül érdemes bizonyos dolgokban rögtön és főleg elkapkodva döntéseket hozni (persze olykor egy kardinális döntés elkerülhetetlen és pontosan egy ilyen időminőség feszültsége tesz felnőtté annak meghozásához), és nem is biztos, hogy úgy érdemes terveznünk, ahogy eddig, hanem sokkal inkább a személyiségünkön, énünkön, hitrendszereinken túlmutató, nem rövid, hanem hosszútávú és inkább transzcendens, hitünkkel áthatott látásmódban fogant célokat kitűzni, és erre építeni egy-egy életstratégiát, aminek jegyében a világi dolgainkat szervezzük.

Amikor pedig a jövőre gondolunk, érdemes alapvetően a jelen megoldandóira, szeretetére, tudatosságára figyelni, természetesen tudva a jelen-múlt-jövő összefüggését abban az értelemben, hogy a múltunk azonos a tudattalanunkkal, abból fakadóan teremtjük a jelent, és ahogy reagálunk a jelenre, azzal hozzuk létre a jövőt. Így ha a jövőre félelemmel gondolunk, vagy épp idealizációval, az mindkettő egó-csapda, ami a jelenre való reagálást, vagyis a valódi változást megakadályozhatja.

Mindez egyébként visszaköszön azokban a világi folyamatokban, amit látunk magunk körül, vagyis az emberiség kollektív bűntudata abban az ügyben, amit művelünk pl. a természettel, önmagunkkal egymással, vagy éppenséggel a valódi belső átalakulás, úgyis mondhatni katarzis hiánya, valamint az, hogy az egyéni, sokszor önző és nem egészséges individuális tudat nagyon-nagyon háttérbe szorítja a közösségi tudatot, vagyis a közösségérzetnek igen fontos lenne újra felerősödnie és mindezt megtanulnunk beemelnünk.

Így pl. az előbb említett kollektív bűntudat vagy belső, igazi átalakulás hiányossága tükröződhet az egyre szaporodó katasztrófafilmekben, avagy egy szinte már kollektív katasztrófavárásban. Fontosnak tartom még a következő időszakban szelektálni az értéktelent az értékestől belül és persze ennek megfelelőjeként kívül, itt nem csak a fizikális környzetszennyezésre, hanem az úgynevezett mentálisra is gondolok, ami pl. megjelenik a sajtóban, a médiában és egyáltalán kis körben, a gondolatainkban, a kommunikációnkban. A külvilág, akár az időjárás (és ez nem azonos az éghajlatváltozással) tükrözheti a belső szélsőségeinket, de ugyanakkor megmutathatja a mélyebb, gyökeresebb változás szükségességét.

Nyilvánvalóan az élő környezettel való kapcsolatunkban nagyon fontos lenne a környezettudatosság, a kevesebb energiafelhasználás, takarékosabb, szerényebb élet, nagyobb alázat az őselemek, a kozmikus rend iránt, az új energiaforrások használata (és nem egészen csak azokét, amikről most a közvélemény ismer), azonban mindez szintén lélektani, személyiségváltozásokat kíván meg, hogy meg tudjuk valósítani, és képesek legyünk élni, adott esetben túlélni.

Igen fontos szerepe lesz és lehet a jövőben, véleményem szerint a szellemi, szeretet alapokon szerveződő közösségeknek, a párkapcsolatokban, a családokban az intimitás építésnek. S egyáltalán egy olyan értékrendnek a személyes életünkben, ami sokkal inkább az ember lényegéhez, a kozmikus isteni törvényekhez igazodik, vagyis a szeretet, a nem ártás és a tudatosság egyetemes összefüggéseihez. Azt gondolom, hogy a külvilágban megnyilvánuló bármilyen nehézség, legyen az gazdasági, társadalmi, ökológiai, éghajlati, időjárási, természeti, mindezeket tükrözi, mindennek a tudatosba emelésében segít, jelez, és amit nem csinálunk meg önként és belül, kívülről mintegy elintézi, hogy valamennyit ebből megvalósítsunk.

Úgy is mondhatnánk, hogy ez a Föld immunrendszerének a védekezése kicsit más síkon pedig a kívül megélt ráébredés ami által inspiráljuk magunkat. Ugyancsak fontosnak tartom az emberi kapcsolatok tisztázását, a minél nagyobb őszinteséget, a rendezetlen viszonyok elrendezését a következő időszakban. S bizony érdemes elgondolkodnunk a régi és az új rend egymásnak feszülése kapcsán arról az örökzöld igazságról, hogy „nincs új a nap alatt”, így a mai modernizmusban a dolgokat, amik a végső valósághoz vezetnek, nem kell újra kitalálni, föltalálni, egész egyszerűen csak ráébredni lehet és érdemes.

Természetesen az ősi, szakrális, szellemi tanításokat fontos aktualizálni, a jelen szituációba beemelni, hogyha valóban hiszünk, akkor meg is éljük és gyakoroljuk, de a megújulásnak, azt gondolom, formailag a használhatóság érdekében szükséges megtörténnie, s nem pedig tartalmilag. Gondoljunk csak arra, lehetne-e igazabb tanítást létrehoznunk bármilyen külső agyalmányból, mint Krisztus vagy Buddha, a jógaszutrák stb. tanítása, üzenete.


Ezért fontosnak tartom a tiszta ősforrásokhoz, hagyományokhoz, tradíciókhoz való építő visszatekintést úgy, hogy azáltal a jelenünket teremtsük, az idő- és emberszerűségnek megfelelően újjá.

Ehhez kívánok szeretetet, tudatosságot, éberséget, belső, lelki, fizikai erőt és egészséget minden kedves olvasónak, útkeresőnek, embertársamnak.