Ha létezik Hegyalja, akkor bizonyára létezik Hegytető, amiről a kollégák kevesebbet írnak -, pedig többen kérdezték tőlem is, mi volt a tokaji fesztivál tetőpontja?
512 méter. Hivatalosan. Meg a ráépített tévétorony magassága, amit könnyű kora délutáni programként iktattunk be minden elkövetkezendő fröccsök jogalapjául, egy temetőn át induló turistajelzést követve, nevezetes Kopasz-hegy meghódítására. Nem sok követőnk volt a karszalagosok táborából.Illetve sok, ha hozzászámítom a mindenütt kéretlen szúnyogokat, akik mint egy B kategóriás horrorfilmben megérezték az édes vér szagát, sűrű rajokban támadtak, vagyis versenyt kellett futnunk előlük az ismeretlenbe, hogy elérjük a tetőponton a megváltó kánikulát! Ehhez képest az élmény? Javarészt bokroktól és fáktól takart. Odafent kiderült, hogy múló betegség a hegy kopaszság, a fesztiválterületet rejtve maradt, csak annyit láttunk, hogy vízfoltos nyomait letette a tiszai áradás.
A belváros utcáin bezzeg az árnyékot kereste mindenki. Dobozos sörökkel, műanyag palackos borokkal és ásványvizes flakonokkal a kézben, a hegyaljás szervezők propagálta ökotudatos nevelés itt egy csapásra elveszett, győzött az árérzékenység, de látványos rendőri jelenlét mellett az vesse rájuk az első követ, aki megrögzött garázda.
Míg a beléptető kapu előtt néhány bátor fiatal a hűsítő folyóba ugrált a hídról, a kapu mögött a talaj a forróságban szép lassan érett. Enyhe mocsárbűz terjengett, a korai időpontban kezdő zenekarok a forróságban csak félgőzzel osztották a ritmust a néha slagvízből megszórt gyér közönségnek, mármint azoknak, akik épp nem Krisna-kajáért álltak sorba, civil sátrak előadásain okosodtak, vizes fociztak, homokvárat építettek, biciklis bemutatót néztek, vagy jégtömböt törtek apró ajándékokért szilánkosra.
Este hét óra magasságában már egész élhetővé vált a fesztivál. PASO-ra tánc, Belgán vidámság, Kispálon a sorban következő újabb könnyes búcsú, bár nem értettem, ők miért fejezték be a koncertet a kiíráshoz képest húsz perccel korábban „a világbajnokság tiszteletére futballista meghajlással”. Talán a legnagyobb sztárként kikiáltott Motorhead miatt? Kevés volt nekik harminc perc az átállásra? Lehet. Hisz ők már öregfiúk.
A koncert alatt is ráérősnek tűntek, erejükkel spóroltak, alig mozogtak, ráadásul a hozzá nem értő kíváncsi halandóknak az egész előadásuk úgy tetszett, mint egy soha véget nem érő dal, amely nem mellesleg leszakítja a fejed, és amit csak néha tör meg egy-egy gitár- vagy dobszóló. Ehhez képest a részint egy idősávban kezdő svéd extrém metálegyüttes, a Meshuggah? Juj. Pokoli juj. És pokoli energiákat felszabadító! Nem úgy a 80-as évek kultikus underground zenekara, a tipikusan melankolikus feldolgozásokat játszó Balaton, akiknek nem baj, hogy csak a színpadok legkisebbje jutott. „Támogatva a zöldeket, mert a világnak már vége!” Enyhe mámorban lebegve, furcsa grimaszokkal az arcukon, gyakorlás híján pusztán a régi rutinból, így hogy nincsen közös múltunk, sajnálatra volt méltó.
Azonban sajnálatot és főbb szerepet nyert ezen az éjjelen egy másik fiú is, de ő kb. 16 éves. Pedig győztes volt! A napi rendszerességgel megtartott csapatos gyorsasági sörivó verseny egyik győztese, aki eredményhirdetéskor büszkén hányta sugárban össze a színpadot, na de a Hegyalja fesztiválon pont erre mondják, ez az őszinte rock’n’roll.
Az utolsó napon a UK Songwriting Contest 2010 dalszerző versenyen öt dallal hét helyezést elérő Fábián Julival teljes Barabás Lőrinc Eklektricnek „szolid öngrillezéssel és gyógyító fröccsel” elég volt egy óra nagyszínpados élmény oda-vissza a tűző napon. Kb. Quimby koncertre lett ép ésszel vállalható megint a klíma, amely ezúttal annyira jó volt, hogy az eddig elveszített értékek miatt is úgy éreztem, kárpótolt. És nem itt volt a buli vége. A drum’n’bass ütemeket idéző Brains bitang mód megtáncoltatott minden környékre tévelyedőt, amit a túlvégen a dalverseivel szíveket operáló Ákos profi látvány- és hangzásvilágban játszódó produkciója egyenesen megkoronázott – helló hegytető, vagy ahogy Kiss Tibi mondta: „Hegyalja a legdurvább, sziasztok!”.